Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-165
"Az országgyűlés képviselőházának 165. ülése 1928 május 4-én, pénteken. 121 veheti a versenyt a hivatásos paragrafus-őrökkel is; azonkívül a mindennapi élettel való szoros kapcsolatulk révén is elfogultságuk kisebb, mint azoké, akik elé csak a társadalom elesettjei, önkéntelen vagy tudatos vétkesei, a paragrafusokba boti ók, a hivatásos pereskedők kerülnek, akik tehát a társadalmat ugysztóilván torzító szemüvegen keresztül nézük és sokszor a maguk mesterségébe belefásulnak, főleg, ha az csak szerep és nem hivatás, — osak kenyérkereset és biztosított öregség és nem az életnek szivvel dolgozó orvosai, akik tehát sokszor netm vehetik fel objektivitás és józan áttekintés dolgában ezeknelk a suszteroknak, snájderoknak és grájzlereknek gyülekezetével a versenyt. Azonfelül azt senn kell elfelejtenünk, hogy azok az^ állampogárok, akik diploma nélkül bekerülnének nálunlk az esküdtszék intézményébe, a forgalmiadó-ellenőr, finánc, trafik-, italmérési engedély és egyéb politikai megkötöttség ellenére is független emberek, mig a hivatásos jogászi, az ügyész a mai politikai helyzetben ezerféle szállal van a kormányzathoz hozzákötve. Mindezeknél fogva a diploma felsőbbsége, a diploma gőgje inkább arra törekedjék, hogy népoktatásunlk minél sürgősebben, minél alaposabban és minél szélesebb néprétegekre kiterjedően megreformáltassék. Ezek után népoktatásun'k fegyelmi rendszeréről kivánok néhány szót szólni. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) A népoktatás, az oktatás szelleméről az elmúlt évek költségvetései folyamán részletesen szóltam, és megállapíthatjuk ma, hogy ezen a téren javulásról nem beszélhetünk, ami magától értetődő és természetes is, hiszen a kormányzat a népoktatás terén is csak a maga lényegét tükröztetheti vissza az iskolában, és igy az én kifogásaim az oktatás szellemével szemben, a tantervvel szemben csak ak'kor találhatnának megértésre és orvoslásra, ha ennek a rendszernek antidemokratikus iránya megszűnnék. És mivel ez lehetetlen ma, s mivel lehetetlen, hogy ez a kormány a maga lényegével ellenkező o'ktatási szellemet honositson meg. tehát csak akkor következhetnék be az én kifogásaimnak orvoslása, ha ezt a rendszert komoly demokráciával átitatott, ennek a demokráciának értelmében cselekvő rendszer váltaná fel. Ezt pedig a mai körülmények között elvárnunk nagyon nehéz, mert amig az általános, egyenlő és titkos választójog és ezzel együtt egy tiszta választás nem hoz friss levegőt a magyar parlamentarizmusba, addig erről, sajnálatosan, szó sem lehet. A kultusztárcához tartozik ezzel kapcsolatosan az a megjegyzés is, hogy a mesterségesen iskolátlanságban tartott magyar néptől (TJgy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) mindeddig megtagadták a politikai érettséget, tehát azt a kritériumot, amely a politikai jogosultsághoz szükséges, és igy önmaguknak szolgáltatnak okot ahhoz az ürügyhöz, amelybe kapaszkodik a reakció, hogy további uralmát megtartsa. Igy tehát általánosságban az oktatásnak — nem csupán a népiskolákra kiterjedően — fegyelmi rendszeréről kivánok néhány szót mondani, az utóbbi néhány esztendő helyzetét flgyelembe véve. Az utóbbi években a háború utáni eseményeket a tekintélyek lerombolásával igyekeztek magyarázni. Nem a háború okait, nem a háború előtt és a háború alatt a nép ellen elkövetett számtalan visszaélést kutatták, hanem a meglazult tekintélytisztelet címén uj Gesslerkalapokat állitottak fel, amelyek előtt fogcsikorgatva bár, de mindenkinek kalapot kellett emelnie. Az természetes, hogy ez a tekintélytisztelet, amelyet, nem az észnek és a szívnek kiválóságára építenek:, hanem amely a kinevezésnek, a szerencsés stréberkedésnek, a szamárlétrának, vagy ezentúl a születésnek és vagyonnak kiváltságait akarja megkülönböztetett elbánásban részesíteni, ez a tekintélytisztelet csak kényszeritéssel sikerül s az egyetlen szerencsés eredménye az ilyen kikényszeritett tekintélyimádatnak az, hogy az agyagbálványok a demokrácia első szabad fuvallatára cserepeikre törnék össze. Az iskolában is a gyermek a maga ösztönös megérzéseivel disztingvál, és az az ujitás például, amely ennek a kurzusnak első esztendeiben a háború alatt és a háborút megelőző évtizedekben szokásos, tanítványt és oktatót egybefüző és bizalmat keltő »néni« megszólitás helyébe a leányiskolában a »tanárnő úrnő« nyakatekert, rideg, magyartalan, bizalmat ölő, kellemetlen és bántó distanciát teremtő megszólítást ültette, mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy tekintélytiszteletet fejlesszen a gyermekek közt. (Rothenstein Mór: A nádpálca!) Ehhez tartozik a tekintélyfejlesztésnek, a fegyelmezésnek az a módja, amely szintén az utolsó időben erőteljesen lábrakapott. Az ugyanis, hogy az úgynevezett tízperces óraközi szünetekben nem engedik meg a gyermekeknek a lármát, a gyermektest kinyujtózását, az ilyenkor szokásos ugrálást, zajongást, az iskola csendjére és rendjére váló tekintettel. Vannak iskolák, ahol az óraközi szünetekben a gyermekek párba állítva az iskola udvarán, körsétát csinálnak, ami eddig csak a Markó-utcában, Vácon és az egyéb letartóztatási intézetekben volt szokásos, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) ami természetesen valóságos börtönjellegüvé teszi a gyermek számára azt az iskolát, ahol tulajdonképen második otthonát kellene, hogy megtalálja. Ennek azonban egy súlyos következménye van, az. hogy a temperamentum, a kétségtelenül szükséges és el neim fojtható indulatmennyiség, amely a gyermekben fölös módon is van —i és az volna a szerencsétlenség, ha hiányoznék belőle, — (TJgy van! a szélsőbáloldalon.) az a temperamentum, az a fölös indulatmennyiség elfojtatik. (Farkas István: Rabszolgákat nevelnek belőlük! Erre van itt szükség!) és más alkalommal tör ki belőle, olyankor, amikor sem a szülő, sem 1 1 az oktató nem ellenőrizheti ezt az indul a tikitörést, a temperamentumnak ezt a szabadjára bocsátását. Lehet, hogy ennek a rendszernek az az eredménye, hogy az iskola csendje, rendje, fegyelme nagyszerűen meg van védve, lehet, hogy ilyen módon lehetséges a gyermekből csendes és a sarokban ülő elkeseredett, úgynevezett jó gyermeket faragni, (Farkas István: Alattomos jezsuitát lehet belőle nevelni, de önérzetes embert nem lehet!) de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a modern pedagógia ezt a módszert a legélesebben elitéli. és az idegorvos a későbbi életkorban jelentkező különféle aberrációk csiráit ebben a módszerben keresi és találja is meg. A másik, amire rá kell mutatnom, — itt már nem általánositásképen — az, hogy az oktatószemélyzet közt az iskolában újból, elszórtan ugyan, de mégis felüti a fejét a testi fenyíték. a körmös, a vonalzóval való hadonászásnak szép szokása. Már néhány esetben közvetlenül az illetékesek utján elintéztünk ilyen visszásságokat, mégis szükségesnek találjuk, hogy erről a helyről is megmondjuk, hogy a verést sem fegyelemtartásra, sem a tekintélytisztelet emelésére alkalmasnak nem tartjuk. Azt az
