Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.
Ülésnapok - 1927-165
Àz országgyűlés képviselőházának 165. ütése 1928 május 4-én, pénteken. iîâ háborúban, yagy hadifogságban, amikor itthon voltak, és a nemzet életereje nagyobb születési arányszámmal pótolja azokat a veszteségeket, amelyeket a háborúban szenvedtünk. Az 1928/29-iki tanévben 49.000-rel, 1929-ről 1930-ra 78.000-rel és 1930-ról 1931-re 67.000-rel, azaz három év alatt 194.000 gyermekkel fog felszökni a magyar népiskolák tanulóinak létszáma. Ezeknek a befogadásairól kell gondoskodni. Erre a célra 3000 további objektumra van szükség. 3000 további tanteremre és tanitói lakásra van szükség akkor, ha nem akarjuk, hogy ezek a nagyobb évfolyamok az iskolákból kiszoruljanak, (Ugy van! a jobboldalon és a középen.) ha nem akarjuk, hogy az a sajátságos helyzet következzék be, hogy ma mindenkit be tudunk iskolázni, de a következő években azután mindig többen meg többen szorulnak ki az iskolákból. Ezzel a létszámmal meg kell birkóznunk. És mit tesz ez a helyzet a tanitói létszám szempontjából szükségessé? Szükségessé teszi 2000 további tanitó beállítását, ebből 400-at már ez a budget hoz. Itt pedig legyen szabad megállanom egy úgynevezett takarékossági akciónál. Ugrón Gábor nagyrabecsült barátom, aki itt van a Házban, a koronatanú azokra a mondhatni tragikus, rám nézve mindenesetre tragikus összecsapásokra, amelyek köztem és a létszámbizottság közt akkor lefolytak és amelyeknek emlékei olyan keserűen Íródtak bele az én lelkembe, hogy azoknak fájdalmas emlékeit majdan magammal viszem a sírba. Ezeknél az összecsapáskonál az volt a nizus, hogy akkor, amikor épen a háborús évfolyamok voltak benn a népiskolákban, az 1924/25. tanévben, amikor csak 750.000 volt a tankötelesek száma, amely most négy év alatt felszökik 1,050.000-re, akkor ezek a pénzügyi szakértők — nem nagyrabecsült barátomat, Bud Jánost értem, — azt követelték tőlem, hogy rögzítsem le a tanitók számát ehhez a 750.000-nyi tanulói számhoz és 2000 tanítónak B-listára helyezését akarták nálam elérni. Én renitáltam akkor, de hiába mondottam: »Emberek, megszülettek azok a gyermekek, itt vannak, tudjuk, hányan vannak, tudjuk azt is, hogy egy-egy évfolyamból addig, amig 6 évesek lesznek, hány szokott meghalni, — ez egy bizonyos százalék — tehát tudjuk, hogy 300.000-rel fog növekedni a tankötelesek száma, ne rögzitsük le tehát a 750.000hez a tanitók számát, hiszen itt csak pár évről van szó!« Ezer tanítót sikerült megmenteni, ezer tanítónak B-listára helyezését [kicsikarták tőlem. Most. ha nem akarjuk, hogy az a 300.000 gyermek kiszoruljon a magyar népiskoláiból, négy év alatt 2000 uj tanítót kell alkalmaznunk. (Ugy van! balfelől.) Kérdem, mit értünk el ezzel az akcióval? Ne is szóljunk kultúrpolitikai vonatkozásairól, ne is szóljunk arról, hogy ezer ember, ezer család lellkében a nyugtalanságnak, gazdasági exisztenciája levegőben íógásának fájdalmát váltottuk ki azzal, hogy ezer embert hiába nyugdíj áztunk, hiába helyeztünk B-listára, akik helyett most ujabbakat kell majd alkalmzanunk. Most tehát viseljük ennek az ezer embernek a nyugdíját, — hiszen kevés embert sikerül visszavonnunk, bár a pénzügymin ister ur meg fogja erősíteni, hogy akit lehet, azt visszahozzuk — és ezer ember fizetését is fogjuk viselni. Igen, t. Ház! Amikor tehát egy úgynevezett takarékossági akció, amely tisztán pénzügyi eredményeket akar elérni, azzal végződik, hogy ezer ember nyugdíját viseljük és azonfelül még ezer ember fizetését is, amelyet nem kellett volna, akkor több visszatartást, több retenance-ot kérek azoktól az uraktól, akik ilyen természetű takarékossági kirándulásokat tesznek a kultúrpolitikai térre, mert akkor, nagyon nagy jóakarattal mondva, csak előkelő idegenek őlk — amint Tisza István mondotta. De a rossz eredmények elveszik a jogot tőlük arra, hogy kulturpolitikusoknak leckét adjanak arról, hogy mit kell tenniük, (Ugy van! jobbfelől.) amely leckéket egyébként a leghatározottabban visszautasítok, mert nemcsak kultúrpolitikai téren volt káros akciójuk, hanem még pénzügyi téren is a pénzügyi terheknek igen tekintélyes emelkedéséhez vezetett. Méltóztatnak tehát látni, t. Ház, hogyha el akarunk jutni oda, hogy megcsinálhassuk a 8 éves népiskolát, akkor még 2000 uj tanítót kell 'beállítanánk és 3000 uj népiskolai objektumot kell emelnünk az 5000-en felül; akkor a sürgős 5000-nyi alapprogrammon felül egy 3000-es pótprogrammal lehetővé kell tennünk, hogy a tanköteleseknek 194.000-nyi növekedését, amint ez mutatkozik, a következő években el is tudjuk helyezni és csak akkoir lesz szabad a tér a 8 éves népiskola megalkotásához, amelyet utóvégre meg kell csinálnunk, mert a német birodalom és Ausztria már a 8 éves népiskolánál tart, és mert Románia is, legalább papíron, áttért már a 7 éves népiskola rendszerére. De ugy éreztem, t. Ház, hogy kulturuolitikai szédelgés lett volna tőlem, ha ötnök elé állok egy 8 éves népiskola problémátiával addig, amig a 6 éves sincs megvalósítva, addig, amig 8000 uj objektumra volt szükség ahhoz, hogy a 6 éves népiskola is élő valósággá váljék. Én tehát hallgattam erről, mert, amint mondottam, kultúrpolitikai szédelgésre kultuszministeri székben kapható nem vagyok. De el fogunk jutni odáig és azt hiszem, nemsokára előállhatok egy törvényjavaslattal, amely az első 5 évben megengedi a községeknek azt, hogy 8 évfolyamos népiskolát létesíthessenek. Mert ezt ugy, ahogyan a községek elképzelik, megcsinálni nem lehet, mert ha fel is állítják ők a népiskola 7-ik és 8-ik osztályát, az nem lesz kényszeriskola, abba tankötelezettséggel a gyermekeket bele nem szór ithatj ulk, hanem az olyan lesz, mint a polgári iskola, ahova csak az jár be, aki bejárni akar. Törvényhozási intézkedésre van tehát szükség, hogy megadjuk a felhatalmazást a községeknek a kultuszminister jóváhagyásával arra, hogy áttérhessenek a nyolcéves népiskola rendszerére; de csak egyes községeknek, ott, ahol erre az előfeltétel megvan és öt óv alatt. A következő öt év alatt kötelezővé tenném a nyolcéves népiskolát, de a kultuszministernek még mindig megadnám a jogot arra, hogy különösen kicsiny községeket diszpenzálhasson, felmenthessen. (Ugy van! jobbfelől!) $n csak tiz évi ilyen szisz-tematikus átmeneti, idő után tenném azután az egész országban kötelezővé a nyolcéves iskolát. (Helyeslés.) Az az érzésem, hogy a dolognak ilyen adagolásával nemcsak a pénzügyi terheket tesszük kisebbekké, de az országot is mintegy hozzászoktatjuk ehhez a gondolathoz. Mert a világháborúnak kellett eljönnie ahhoz, hogy az ötödik és a hatodik népiskolai osztály szükségét mégis ma már belátja a nép. De mégis bizonyos előkészítő idő kell ahhoz, hogy azt a 13, 14 éves gyermeket, akinek mezőgazdasági munkaerejére a népnek szüksége van, a mindennapi iskolába beeresszék. Ehhez a mi népünket elő kell készíteni tiz, évi átmeneti idővel. De
