Képviselőházi napló, 1927. XII. kötet • 1928. május 02. - 1928. május 16.

Ülésnapok - 1927-165

Í02! "Àz országgyűlés képviselőházának a reális, a guvernementális építő gondolat és politika ma sem lehet más, mint az, amely a kulturális haladást ezzel az erős nemzeti szellemmel kapcsolja Össze. Minden olyan politikai törekvés, amely a kultúra támogatását és istápolását a feladatok sorrendjében a második helyre akarná szoritani, keservesen megboszulná magát a magyarság erejének csökkenésében és a nemzeti szellem elhalványodásában. Egy nemzetnek az emberiség életében betöltött szerepét elsősorban abból a szempontból itéli meg a világ, mennyire tett eleget ez a nemzet a tudományos és művészi kultúra kívánalmainak; csak ez lehet fokmérője egy nemzet politikai hivatottságának. Ezt akarjuk elérni mi is, igen t. Ház, és nem délibábokat kergetni, mikor azért a sokszor gúnyosan emlegetett kulturfÖlényünkért folytatunk keserves harcot. Ennél a pontnál azonban egy pillanatra meg kell állnom és méltóztassék nekem megengedni, hogy rámutassak egy jelenségre, amely fontossáágnál fogva megérdemli, hogy vele foglalkozzunk. (Halljuk! Halljuk!) A legutóbbi időben a sajtóban és másutt is olyan hangok hallatszottak, mintha közgazdasági életünknek egyes tényezői és egyes körei kifogásolnák a kulturális kiadások szükségességét, beleértve ebbe a tudományos intézetekre, a magasabb és az alacsonyabb oktatásra és a művészetekre f orditott kiadásokat is. T. Ház! Én a magam részéről alig hihetem, hogy ezek a kifogások valóban elhangzottak volna. Nem hihetem pedig elsősorban azért, mert közgazdasági és pénzügyi életünknek ezeket a kiválóságait eddig minden kulturális mozgalomban, még a legnagyobb egyéni áldozatok árán is, ott láttuk az első sorokban teve; kenykedni. Gondolok és célzok itt egy báró Kornfeld Móricra vagy egy Wolfner Gyulára, akik munkájának és áldozatkészségének nagyon sokat köszönhet a tudományos és a művészi kultúra. De ezektől a szempontoktól eltekintve, a közgazdasági és pénzügyi életünknek ezek a faktorai azok, akik legtöbbet érintkezvén a külfölddel, kell hogy lássák és tudják, hogy a magyar kultúra harcosai, a katonái annak a pionir-hadseregnek, amely a nemzet megbecsülésének és megismerésének útját egyengeti. A magyar kultúra és harcosai integráns részei a magyar hadseregnek. Szent ez a kulturhadsereg, mert a haza védelmét és a nemzet jövőjét jelenti. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ismételem, én a magam részéről nem vagyok hajlandó hitelt adni ezeknek a híreszteléseknek, mert szerény nézetem szerint igen nagyfokú érzéketlenség és szűk látókör kell ahhoz, hogy valaki fel ne ismerje a nemzet tudományos intézményeiből, a nemzeti művészetből, a tudományból, az irodalomból fakadó azt a propagandaerőt, amely ennek a nemzetnek ma egyetlen lehetséges fegyvere. De ezeknél a szempontoknál fogva nem tartom célravezetőnek azt sem, ha közgazdasági életünknek az országgyűlés felsőházában helyet foglaló, igen kiváló tagjai a kulturkérdések terére lépve, igyekeznek ezen kulturkiadások szükségességét birálat tárgyává tenni. Közgazdaságunknak ezek az igazán nélkülözhetetlen oszlopai ezeknek a kérdéseknek terén mégis csak^ előkelő idegenek, kiknek kritikai megjegyzései ezen kiadások szükségességét illetőleg egyrészt a kulturférfiak részéről erős ellenhatás kifejtésére, annak a közvéleménynek szempontjából pedig, amely disztingválni nem igen szokott és nehezen tud, annak a látszatnak keltésére al165. ülése 1928 május 4-én, pénteken'. kalmasak, mintha az egész közgazdasági élet ezzel a felfogással azonosítaná magát. Ez pedig nincs igy és ennek káros visszahatását bővebben fejtegetni felesleges. Visszatérek most már fejtegetéseim eredeti menetére és bátor vagyok megjegyezni azt, hogy abban a kultúrpolitikában, amelyet vázolni szerencsés lehettem, egyforma rész illeti meg ugy a tudományos, mint a művészeti kultúrát. Mostohább gyermek kétségtelenül a művészet, mert népünkben még mindig erős hajlandóság mutatkozik arra, hogy az e célra íorditott kiadásokat improduktívaknak tartsa. Pedig a művészet a kultúra legszebb virága és e virágtáblának ápolása épen olyan fontos a nemzet szempontjából, mint az, hogy búzatábláiról minél nagyobb, minél szebb es minél nemesebb termést arathassunk. Az összeomlásunk óta eltelt évek históriáia bizonyítja, hogy a magyar művészet, bármilyen nehéz sorsban tengődjék is az, a többi nemzetek csodálatában, becsülésében, talán irigykedésében busásan yisszaüzette azokat az áldozatokat, amelyeket fentartása és istápolása érdekében hoztunk, (Ugy van! Ugy van! « jobboldalon.) T. Ház! Egy ország, amely nyugati értelemben vett nagy hadsereggel nem rendelkezik, egy ország, amelynek külpolitikájára béklyót raknak a békeszerződés kötelékei, egyedül erős nemzeti szellemtől áthatott kultúrpolitikájában találhatja meg a fegyvert, amely neki a világ nemzetei közt egyenlő helyet biztosit. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) A magyar művészet a Trianon romjain való meddő kesergés helyett gyorsan és fényes bravúrral törte át a gyűlölettől szitott vagy a tudatlanság által táplált meg nem értés szorító gyűrűjét olyan időben, amikor külpolitikailag moccannunk, úgyszólván lélekzenünk sem volt szabad. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Ahová kulturális hadállásunkat előre tudtuk tolni, elsősorban a művészi versenyek klasszikus hazájában, Itáliában, amelynek atmoszférája nekünk mindig kedvezett, azután a disztingvált Svájcban, a nemesen megértő Hollandiában, a friss kultúrájú Belgiumban és a patinás műveltségű Angliáiban, a magyar művészet mindenütt diadalt aratott és a nemzetközi viadalokon fölényesen verte azokat a nemzeteket, amelyeknek kedveért ezt a nemzetet siralomházba hurcolták. Ez nem kultúrpolitikai frázis, nem blöff, hanem szilárd valóság. Akik benne dolgoztak és dolgoznak, látják és tudják, de könnyű megérteni a távol abb iáknak is, hogy mit jelent az, hogy alig három évvel Trianon után az első milanói iparművészeti nemzetközi kiállitáson résztvevő 24 nemzet között a legtöbb díjat Magyarország vitte el. Statisztikailag kimutatható, hogy a művészet a hat grand prix közül egymaga három aranyérmet és az egyéb kitüntetésekből összesen 23 díjat nyert; ugyanakkor, amikor Csehország egy ezüst és egy bronz, Románia pedig mindössze egy ezüstérmet tudott elhódítani. Bátor vagyok még megemlíteni, hogy Románia ezt az egyet is az erdélyi magyar népművészet révén, — és talán nem volt egészen ügyetlen diplomáciai sakkhúzás, hogy a magyar zsűritag javaslata alapján — a kalotaszegi hímzés révén tudta ezt elnyerni. Modern grafikánkat a nemrégiben zárult firenzei metszetkiállitáson az olasz kritika az elsőhelyen méltatta. Dicsérte a sok kitűnő tehetséget, a kitűnő technikát és a nemzeti érzés kidomboritását. így állván a helyzet, kérdem, nem kellene-e