Képviselőházi napló, 1927. XI. kötet • 1928. április 17. - 1928. május 01.

Ülésnapok - 1927-154

Âz országgyűlés képviselőházának le mentessék és a magyarság faji, nemzeti léte biztositassék. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) A második gondolatra, amelyre Gömbös igen t, képviselőtársam az előbb célzott, hogy t. i. társadalmi utón is segitségére kell mennünk testvéreinknek, a következő a megjegyzésem : A társadalmi utón való segitséget illetőleg szomorúan látjuk, hogy pénzben pl. milyen keveset tehetünk. Hiszen amig az 1928-iki román költségvetésben 36 millió lei van felvéve a Görögországban, Albániában és Bulgáriában élő románság fentartására és gondozására, addig nálunk még a hazai kisebbség céljaira fordított tétel is együttvéve igazán csekélység. Mellesleg megjegyzem még, hogy a román költségvetésnek ebből a 36 millió leiéből 13 millió lei nyiltan a román tanítók segélyezésére esik, a másik 13 millió pedig román kulturális célokra való. Ezt a támogatást azonban nemcsak anyagilag kell elgondolni. Elég ha idézem egy jeles történészünknek, Jancsónak szavait, akiről igazán nem lehet kétségbevonni, hogy az integritás gondolatáról nem mondott le, aki azt mondotta (Olvassa) : »Csak a kulturális integritás talajában gyökerező magyar külpolitika lehet gyümölcsöző ma az idegen uralom alá jutott testvéreinknél. A magyar társadalom csak a faji integritás alapján állva teljesitheti kötelességét idegen impérium alá állitott véreivel szemben, mert csak az nyújt módot arra, hogy az idegen állam belügyeibe való beavatkozás nélkül segíthessen kulturális és gazdasági helyzetén.« Nekünk tehát igenis ápolnunk kell ezt a társadalmi, szellemi, kulturális integritást. Ez a második kötelességünk. A harmadik az, hogy itthon olyan kisebbségi politikát kell folytatnunk, amilyent mi kivánunk, hogy folytassanak azok az államok, amelyekben magyar véreink vannak. Olyan világos, hogy csak ezen az alapon lehet jóhiszemű és olyan politikát csinálni, amely hitelt érdemel, hogy ezt továbbmagyaráznom nem ^s kell. Az a meggyőződésem, hogy ez a kisebbségi politika, amelyről szólok, az egyetlen hasznos politika a kis nemzetekre nézve. A kis nemzeteknek épen a legnagyobb hasznuk származhatik abból — és mi igazán kis nemzet vagyunk a nagy európai nemzetek ' családjában, — ha mi a nemzeti kisebbségek jogai terén igazságos, becsületes utón járunk. Ezt a politikát tartom én igazán keresztény politikának is és én még ide is behozom nagy politikai koncepciónkba és törekvéseinkbe a kereszténység gondolatát, mert itt az evangéliumnak az a mondása, hogy amit nem akarsz magadnak, ne csináld másnak, megfordítva áll: amit akarsz, hogy csináljanak testvéreidnek, csináld te magad is. (Rothenstein Mór : így kellene lenni!) Ez a politika, amely a kisebbségi jogoknak ilyen domináns szerepet juttat és azokat tiszteletben tartja, megegyezik a magasabb politikai etikával is. Ez az, amely a nemzetközi jogoknak tiszteletét hirdeti, ez az, amelyről a humanitás szempontjából is annyit szavalnak és beszélnek a müveit államokban, hogy ezeknek az igényeknek és követelményeknek kell eleget tenni. Ha Apponyi Albert grcf a döntőbiróságnak gondolatát és eszméjét Európába ugy tudtabevinni, hogy a magyar nemzetnek becsületévé és dicsőségévé vált, az, hogy a döntőbíróság kérdése fölött egy magyar politikus őrködik a legtisztábban és a leghatalmasabban, akkor azt mondom: épen igy a nemzeti kisebbség jogok védelmében is a magyar politikának zászlóvivőnek kell lenni. Most engedjék meg, hogy igen röviden rámutassak arra, hogy ez a politika nem valami most kitalált magyar politika ám, ez őseink polií. ütése 1928 április iT-en, kedden. 31 tikája. Őseinknek politikája az volt, hogy a nem' zetiségeket, a maguk nemzeti életében hagyták élni és fejlődni. A magyar nemzeti politika a történeti idők folyamán az volt, hogy különösen a nyelvi egységre különböző okokból — kár is erről beszélnünk — annyira nem fektettek súlyt, hogyha valaki elolvassa azoknak az időknek történelmi iratait látja, hogy amikor a magyar nyelvet állami nyelvvé akarták őseink tenni, és mikor az 1790-es években megindult az országgyűlésen ez a mozgalom, legielesebb férfiaink abból a szempontból aggódnak, hogy nagy baj lesz a latin nyelvnek eltörlése, mert félnek és látják a nemzetiségi kérdésnek egészen más formába való felvetődését. Épen mert ezt látták, azért voltak őseink a reformkorszakban, a nemzeti politika tekintetében a legtoleránsabbak. Tudjuk, hogy Széchenyi István nemzetiségi politikája miatt micsoda nagy harc keletkezett az ő akadémiai beszéde folytán Wesselényi, a magyar oroszlán, ahogy nevezték, 1848. augusztus 25-én törvényjavaslatot nyújtott be a felső táblán a román polgárok egyenlő jogai tárgyában. Egyházi térre vonatkozott a javaslat, de azt fejtegette, hogy a két nemzet fennmaradhatásának legszükségesebb érdeke az egyetértés és a béke és a politikailag egységes nemzeti gondolat mellett a legtürelmesebb, békés nemzetiségi politikát hirdette. Ugyanez volt a politikája — nem mondok ujat, de jó ha megjegyezzük, amikor mindenfelé rágalmaznak bennünket — Kossuth Lajosnak is, ha nem is életének minden fázisában, de a nemzetiségi gondolat, a nemzetiségekkel való barátság és az ő kulturális politikai fejlődésük és a magyarsággal való kapcsolódásuk tudjuk, hogy egy időben politikai programja is volt. Deák Ferencnek — hogy még csak őt emlitsem — 1860-iki nemzetiségi törvénye olyan, melynél különbet, ugyebár, később sem tudtak hozni, akkor, amikor a nemzetiségi öntudat sokkal erősebb volt és a harcok érte nagyobbak voltak. Én tehát azt mondom, hogy mi csak visszatérünk őseink politikájához akkor, amikor ezt a nemzeti kisebbségi politikát teljes lojalitással és a nemzetközi jognak elfogadott keretei között akarjuk megvalósítani. A liberalizmusnak bűnei közé tartozik az is, ami a nemzetiségi kérdéssel szemben elmérgesedést hozott a magyar nemzet testébe. Én tehát abszolúte nem uj dolgot hirdetek. Ez visszatérés is az ősi politikához és én nagyon örülök, hogy olyan kormány vezeti az ország ügyeit, amely a nemzeti kisebbségi kérdésben ennek a jogtiszteletnek és a nemzetközi jog kötelezettségének teljes elismerését vallja és hirdeti. Épen azért nekem is legyen szabad megemlítenem a Bleyer—Fábián-féle esetet, amelyet Gömbös Gyula tisztelt barátom is felhozott. A kérdés merituma máshol intéztetett el, nem foglalkozom vele. De nekem az volt a benyomásom, — és tartozom ennek kijelentésével ugy Bleyer képviselő urnák, mint ennek a gondolatnak, amelynek érdekében felszólalok, — hogy nagyjában és egészében az ő politikája, amelyet csinál a német kisebbségek kulturális fejlődése terén, beleillik ebbe a keretbe. Én nem mondom, hogy nincsenek hibák, néha elcsuszamlások, sőt azt sem értem meg, hogy miért fájjon egy németnek feje 10 svábért, — alig vannak többen némely faluban német gyerekek, — hogyha azok elmagyarosod nak, de nagyban és egészben azt a politikát ne ítéljük el, mert ezzel nem teszünk jó szolgálatot az országnak. Én csak azt kivánom Bleyer képviselőtársamtól, hogy akkor, amikor ő ezeket az elveket hirdeti és amikor emellett a nemzetiségi politika mellett sikra száll, ismerje el, hogy itt jóakarattal mindent megtesznek s ha felhozza a C) tipusu iskolánál, nem tudom, milyen pana-