Képviselőházi napló, 1927. IX. kötet • 1928. február 10. - 1928. március 13.
Ülésnapok - 1927-128
Az országgyűlés képviselőházának 128. ülése 1Ô28 február i5-én, szerdán. ël kiterjesztése? Ezt bajos megérteni az idegennek, mert az idegen el se tudja, képzelni mostani tájékozatlanságaiban, hogy például nálunk a zsidóság 1 hogyan átalakította a magyar életet és hogy ez a szellem, amely az országnak, az ország törzslakosságának • szellemétől végre mégis csak idegen, — ezt a megállapítást méltóztassék nekem itt megengedni, akit nem kötnek korlátok, akit nem korlátoz a pártfegyelem (Jánossy Gábor: Engem sem korlátoz! Minket sem korlátoz!) — mennyire átitatta és megváltoztatta a magyar gondolkozást. Ha az ember, Budapest utcáin végigmegy például egy este, akkor a kávéházakból, mulatóikból, a lokálokból szereesenimuzsika hallatszik ki, amely a magyar szellemtől és lélektől tökéletesen idegen. (Malasits Géza: Idegen az a franciáknak és angoloknak is, mégis hallgatják ott is!) Ha az ember ezt az idegen muzsikát hallja, ha az ember tudja, hogy ezzel az •idegen muzsikával szorítják háttérbe azt a szegény cigányt, aki hosszú századok óta megértette a magyarságot, aki lélekben a magyarsággal eggyé lett s a magyar muzsikát művelte, tökéletesítette; ha az ember meggondolja, hogy ezt a szegény cigányt kenyértelenné teszi a jazz-band és ha megkérdezi az ember, kik azoknak a lokáloknak a tulajdonosai és kicsodák a vendégei, akik a jazz-bandben gyönyörködnek; akkor az . ember ott találja őket, akik gondolkozásra, érzésre nagyon sokszor épen olyan idegenek maradtak a magyarhoz, mint amilyen idegen a magyarság lelkétől az a muzsika. (Zaj.) De mehetünk tovább, igen t. Képviselőház.. Ha az ember megnézi a budapesti színházak műsorát, megdöbbenéssel tapasztalja, hogy olyam darabok kerülnek színre, amelyek tele vannak erkölcstelenséggel, amely darabok a legbecsültebb magyar erényt, a hősiességet ^s a katonaság szeretetét teszik gúny tárlgyává, olyan darabok, amelyen minden ép erkölcsi ézésü ember felháborodik. Most legközelebb hozni fogják majd azt a darabot, — címe hirtelen nem jut eszembe —amely ellen még a vörös Bécsiben is tiltakoztak, ahol pedig mos tanában összegyülekezik a világnak jóformán minden söpredéke. (Jánossy Gábor: Nem kell megnézni! Majd nem hozzák! ) Elnök: Jánossy képviselő urat kérem, hogy állandó közbeiszóílásait szüntesse be. (Malasits Géza: Nem lehet kultur emberekről így beszélni papnak!) Malasits képviselő urat hasonlóképen kérem, ne szóljon közbe. Kontra Aladár: Azt mondottam: mostanában odiagyül a világnak számtalan söpredéke; ezt mondottam és ezt állom is; ott vannak az emigránsok, ott vannak a galiciánierek etc. Mondom, amikor az ember szomorúan látja például a budapesti színháziak műsorának idegen szellemét, amikor látni kénytelen az irodalomban azokat a magyar néplélektől, magyar gondolkozástól, magyar pszichétől véghetetlenül távolesöi cikkeket, regényeiket, novelláikat, szindarabokat satöbbi, amelyek mind arravalók, hogy a magyarság ép erkölcsi érzékét a végtelenségig fellázítsák, akkor az ember megértheti, hogy itt benn idegen szellem volt, amely megrontotta a magyarsásgiot, amely hoszszu idők óta tudatosan dolgozott azon, hogy ennek a nemzetnek a lelkéből minden ősi erkölcsöt kiiirtson. S amikoir az ember mindezt megállapítja, akkor nem csodálkozhatik rajta, hogy az a messze élő külföldi ember ezt nem tudja megérteni. Ha az a messze élő külföldi eimber mindezt nem látja, mindezt nem érzi olyan fájó lélekkel, mint mi érezzük, akkor az igazságtalanságnak, légből kapott antiszemitáskodásnaJfe gondolja az olyam védekező törvényt, mint amilyen az 1920: XXV. te. Ha az ember a külföldet fel akarja világosítani, akkoir, azt hiszem, legjobb a statisztikához fordulni. A statisztikai könyveknek sok egymás mellé sorakozó fekete betűje a leghangosabban tud beszélni, a leghangosabban tud kiáltani és sirnii; el tudja kiáltani, el tudja panaszolni, el tudja sírni egy nemzetnek a keserűségét. Ez a statisztika, amelyet a Magyarság kimutat, amely angol barátunknak nagy publicisztikai' tevékenysége révén már az egész világon ismeretes lett, lassanként megtanítja a világot arra, hogy ott a Királyhágón túl, azután Felső-Magyarországon és a világ négy tája felé idegen uralom alatt, elnyomottan és jogfcsztottan mennyi magyar ember sir; és az a statisztika, amely a magyar állapotoknak, a magyar életnek, — gazdasági és társadalmi életnek — hű képét tárná a külföld elé, az bemutatná, elsírná, elpanaszolná annak a külföldnek és megértetné azzal a külfölddel, hogy ebben az országban már nem a zsidóság az elnyomott, ebben az országban ma már majdnem csak a magyar a rabszolga; ezen a földön nem a zsidóknak van panaszuk az igazságtalan elnyomás miatt, hiszen a magyarság, amikor ők jöttek, tárt kézzel és szívvel fogadta őket, a maga kicsiny és kevés jogát hűségesen megosztotta velük és amikor a saját gyermekei olykor még a kukoricakenyérből is csak keveset kaphattak, nekik kalácsot nyújtott. Ez a magyar nemzet ma már arra a sorsra jutott, hogy a statisztika betűinek világítása mellett kimutatható, hogy minden téren el van nyomva, minden téren vissza van szorítva, különösen pedig a gazdasági életben. Azok, akiknek igazán van joguk panaszkodni, akiknek nem jut mindennapi kenyér, akiket gondok keresztje terhel, mind magyarok és minékünk épen az fáj, t. képviselőtestvéreim, hogy ahol siró embert látunk, akit a gondok összetörnek, ahol egy nyomorult árvát látunk, aki az utcán ruhátlanul, rongyosan jár és küszöbről küszöbre járva koldulja össze a kenyerét, amikor egy rokkantat látunk az utcasarkon, amikor rongyokba járó embereket látunk az utcán napról-napra, amikor okleveles embereket látunk tömegével talicskázni a gázgyárak udvarán, vagy jegyet lyukasztani a villamosokon, az kivétel nélkül mind a mi fajtánk. Ez fáj és ezt néni érti meg soha a külföld ezt nem akarják ott a baloldalon megérteni ós fájdalom, sokan vannak a mi véreink közül is, akik még mindig nem ébredtek annak tudatára, hogy micsoda rettenetes igazságtalanság, hogy ebben az országban, amely végtére méglis csak magyar föld, ebben az országban, ahol végül is a hadur-isten az ur, a magyar legyen a leigázott, a rabszolga és idegen legyen a parancsoló gazdája. Külföldi ember hogyan érthetné meg, hogy a zsidók recepciójával vagy emancipációjával a magyar Golgotára hány százezer és százezer ember jutott? A külföld ezt nem tudja, nem tud ez iránt érdeklődni; ez a kérdés az angol vagy a francia külügyministernek a fejét egyáltalában nem szorította, ez a kérdés egyáltalában nem érdekelte őket. De nekünk ez életkérdés, mert hiszen nagyon régi igazság, — amelyet Isten tudja hány századszor ismételek én azok után, akik már elmondották — hogy azé az ország, akié a föld. És ha beszédes statisztika fogja bemutatni a külföld előtt azt, hogy a magyar holdaknak hány százezre jutott már, mint birtok vagy
