Képviselőházi napló, 1927. IX. kötet • 1928. február 10. - 1928. március 13.

Ülésnapok - 1927-126

8 Az országgyűlés képviselőházának 126. ülése 1928 február 10-én, pénteken. kifejezetten hangsúlyozem és aláhúzom — kizárólag, csakis a magyar közjog tételes parancsaiból meríthetjük, minden egyéib vonatkozásnak, úgynevezett tudományos belátásoknak, politikai tekinteteknek, érzelmi mozzanatoknak teljes kizárásával, mert ott, ahol állampolgári jogok birtokáról és gyakorlásáról, közjogok gyakorlásáról van szó, ott a minősítő kellékek egyedül és kizárólag csak a magyar közjog értelmezése és fogalmi elhatárolása szerint jöhetnek figyelembe. T. Ház! Azok a magyar közjogi törvények, amelyek ezt a kérdést eldöntik, a következeik: Az 1867:XIL te, az izraeliták emancipációjáról. Az 1895:XLII. te, amely a zsidó vallást a bevett felekezetek közé felveszi; az 1848:XX. te, amelynek 2. §-a intézményééi a teljes és tökéletes viszonosságot és egyenlőséget az öszszes bevett vallásfelekezetek között; az 1895. évi XLIII. te, amely a polgári és politikai jogok gyakorlását függetleníti bármely hitnek, felekezetnek, vallásnak követésétől s az 1868. évi XLIV. te, amelynek 1. §-a Deák Ferenc klasszikusan tömör szövegezésében vonja meg az elhatárolást az oszthatatlan, egységes magyar nemzetnek és nemzetiségeknek fogalmai között. Mindezek a törvényhelyek annyira ismeretesek, annyira élnek agyunkban és emlékünkben, annyira áthatják a törvényhozást, az életet — a társadalmi életet is — ho/gy ezek szószerinti idézését feleslegesnek tartom. Megállapíthatom azonban, hogy mindezek egyenkint és együttvéve arra az eredményre kell hogy bírjanak minden tárgyilagosan gondolkodó és itélő embert, hogy a magyar közjog szerint a zsidó magyar honosok a maguk összességében kizárólag csak mint felekezet jönnek számításba, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) minden egyéb tekintet kizárásával és seni mint népfaj, sem mint nemzetiség nem tagozódnak be a magyar állam, a magyar nemzet szervezetébe. (Petrovácz Gyula: A cionisták mást hirdetnek! — Bródy Ernő: A cionisták önökhöz csatlakozhatnak. Nekünk semmi közünk a cionistákhoz. — Sándor Pál: Mi talán még jobban gyü)öljük őket, mint maguk! — Bródy Ernő: Zsidó vallású magyar vagyok! Semmi közöm a cionistákhoz! — Zaj.) Nem fogja t. képviselőtársam

r mellékvágányra terelni a kérdést. (Petrovácz Gy/ila: 'Nem is szándékozom!) hiszen mi mind lojális 'ellenfelek voltunk és kivánunk is maradni. T. Ház! Ezen az állásponton van a magyar bíróság is. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A Curia 1888/924. számú döntésben és azóta ismételten, következetesen kimondotta, épéin a magyar közjogi törvényekre való hivatkozással, ho'sy a magyar zsidóság csakis mint felekezet jöhet számításba s mint faj vagy nemzetiség egyáltalában nem szerepel. Okfejtésemet ezzel voltaképen le is zártam. Vállalkoztam annak bizonyítására, hogy a tényleges helyzet akként állott csak elő hogy a zsidó felekezetre lett alkalmazva a régi törvényben az az arányszám, amely csak a népfajokra és nemzetiségekre lett megállapítva. Bizonyítottam azt, hogy a magyar zsidó nem népfaj és nem nemzetiség és ebből immár dialektikai okszerűséggel kell levonnom azt a következtetést, hogy tehát a törvény végrehajtása beleütközött magyar közjogunkba, beleütközött magába a numerus claususról készített törvénybe. Ebből törvénytisztelő ember talán csak egyetlenegy következtetést vonhat le, azt, hogy ezt a törvény- és jogellenes gyakorlatot meg kell szüntetni. És melyikünk nem volna törvénytisztelő és kivált melyik kormány és melyik minister nem? Talán a kevésbé törvénytisztelőket is megkérdezhetnénk, hogy az a gondolat, helyesebben, az a szenvedély, amely az 1920 : XXV. te-t felidézte nem lett-e már konszumálva 8 év keserve által, a magyar zsidóságnak 8 évi becsületes szenvedése által, azáltal, hogy a magyar középosztályt 8 éven keresztül az ő szukkrescenciájuk versenyétől megóvták? Kérdem, nem méltóztatnak-e fontolóra venni, hogy azóta két olyan mozzanat került a mérlegelés serpenyőjébe, amelyek akkor, mikor ezt a törvényt meghozták, még nem voltak aktuálisak. Az egyik az, hogy ez a törvény lett egyik alátámasztója, egyik ürügye az úgynevezett utódállamoknak arra, hogy a magyar kisebbségeket sanyargassák, a másik mozzanat pedig az, hogy ez a törvény lett egyik legfőbb akadálya annak, hogy a nyugati kulturnemzetek közvéleményében a magyar reviziós gondolat gyökeret verhessen. De maradjunk a törvénytisztelő uraknál, elsősorban a kultuszminister urnái, akinek törvénytisztelete hatványozottan jön figyelembe, egyszerűen azért, mert hiszen az 1920: XXV. te 4. §-a ennek a törvénynek végrehajtását ő reá bizta. Megállapitom, hogy a minister ur nagy törvénytiszteletről tett tanúságot, amikor igen nagy kötelességtudással, annak ellenére, hogy korábjbi kijelentései szerint a numerus clausus alapgondolata az ő lelkétől, egész gondolkodásvilágától távol áll, a törvényt benső meggyőződése ellenére végrehajtotta, mert ez kötelessége volt. Milyen lelki felszabadulást jelenthet a ministerre az afelismerés, hogy ime, csak a törvényt kell törvényszerűen végrehajtania és max is megszűnik az ellentét meggyőződése és a hivatali kötelesség között. De a kultuszminister ur, amint a tények mutatják, folytatja lelkének önsanyargatását. A kultuszminister ur egyszerűen a formulán változtat, a jogilag aggályos formulát lehányja, leveti, viszont ennek árán megmenteni akarja azt az érdembeli jogtalanságot, amelyről az előbb mutattam ki, hogy nemcsak erkölcsi méltánytalanság;, erkölcsileg jogtalanság, de egyenesen törvénytelenség. Minden marad, csak a formula változik. T. Ház! Körülbelül hatvan éve, pontosan a 67-es kiegyezés óta a magyar kormányzás művészete a maga legmagasabb tökélyét abban élte ki... (Zaj a jobboldalon,) Kérem, engem nem zavarnak mélyet t. képviselőtársaim a diskurál ásukkal. de talán a hallgatóimat. Elnök: Elég csend van a Házban, méltóztassék beszédét folytatni. Baracs Marcell: Mondom, 1867 óta a magyar kormányzás művészete legmagasabb tökélyét abban élte ki, hogy olyankor, amikor bizonyos nehéz problémákat kellett megoldani, de azokat érdemben mesroldiani nem lehetett, formulákat eszeltek ki, hogy azok azt a látszatot keltteék, mintha ezeket a problémákat érdemben megoldották vol na, pedig igazában a prob'émákat csak megkerülték. És ez abban az időben: természetes volt. Természetes volt ez azokban az időkben, amelyekben a magyar állam nem birta megvalósítani a nemzet akaratát, amelyben a kormányzás, a törvényhozás nem tudta érvényesíteni a nemzet öncéluságát. Miért 1 Mert államdó volt a gazdasági ellentét közöttünk és Ausztria között és áll an dió volt a lappaneró ellentét a^ szuverenitásnak teljességére törekvő nemzet és az annak rovására túlhatalmasodott- királyi akarat között. Ezeket az ellentéteket elintézni kellett és mert maradéktalanul megoldani nem lehetett, áthidalni