Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-109
W.ülése 1928 január 12-én, csütörtökön. 64 Az országgyűlés képviselőházának 10 rendelkezzünk ugy, hogy forditsuk ennek legalább egy részét — kijelentem, ki fogom mutatni, hogy igen csekély részét — arra, hogy a hadikölcsöntartozásokat valorizáljuk. (Zaj.) A kérdés elveszítette komoly jellegét. Most már nem az a kérdés, hogy választanunk kell a nemzeti becsület megtiprása és a nemzet jövőjének megvédése között. Mostmár e beállítás szerint a dilema egyszerűen az, választanunk kell a forgalmiadó részleges leszállítása és a valorizáció között. Ha igy állítjuk be a kérdést, akkor ez már nem kérdés, mert ott, ahol egyfelől a jog ós a szükség, a másik oldalon pedig a célszerűség és a kényelem állanak egymással szemben, a célszerűségnek és a kényelemnek kell meghajolnia a jog és a szükség előtt. (Igaz! Ügy van! balfelől.) De ki lehet mutatni azt, hogy az összes hadikölcsönök valorizációja távolról sem követeli meg azt a 20 millió évi összeget, amelyet a pénzügyminister ur beállítása szerint felemésztene. Nézük csak meg. 14 milliárdot méltóztatott mondani az összes koronatartozások összegéül. Méltóztatott elintézni már 3 milliárd záloglevél ügyét Sándor Pál t. barátommal. Lemegy az a 3 milliárd záloglevél, amely .nem az állam tartozása, amelyért az állam közvetlenül nem felel, amelynek valorizálása tehát nem az állam terhe. Lemegy a vasúti kötvényeknek 600 milliója, amely már el van intézve, lemegy az innsbrucki, egyezménnyel elintézett 1655 millió és akkor ki fog derülni, hogy ugyané számítás mellett az évi 35 millió szolgáitatás leszáll évi 21-9, mondjuk kereken 22 millió szolgáltatásra; 13 millióval tehát kevesebb, mint a 35 millió, amelyet a minister ur állított elénk riasztásul, és 28 millióval kevesebb, mint az előadó ur által ijesztésül beállított évi 50 millió. Ebből a 21-9, mondjuk 22 millióból a hadikölcsönök valorizálására esnék 20 millió. Tegyük fel, hogy ez volna az eredmény. A pénzügyminister ur után számítva, erre az eredményre kellene jutnunk, tehát évi nem egész 2 millió volna az a lavina, amelynek legördülésétől félteni kell a mi völgyünket, a mi falunkat. Nem gondol a pénzügyminister ur arra, hogy szinte hétről-hétre halljuk egyéb és hatalma sabb lavinák legördülését a Pénzintézeti Központ és az államilag kedvezményezett szövetkezetek lejtőjén? ön a hadikölcsönök utján elkövetkező lavina ellen akar gátat emelni. De kérdem, hol van a főutmester, a t. ministerelnök ur és hol vannak utkaparói, a t. gazdasági ministerek, amikor az emiitett lavina feltartóztatására a gátak felemeléséről van szó, amikor azt kellett volna megakadályozni, hogy bizonyos vagyonkezelések kiessenek elsősorban a törvényhozás ellenőrzése alól? Itt van az állami reprezentáció, az állami berendezkedés gazdálkodása, az állami ügyvitel és fényűzés lavmája! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A Talbot-ügy!) Mindezt a lavinát elbirja a ma gyár állam háztartása, csak pont ez a lavina az, amelytől retteg a minister ur, amelytől félti a magyar állam háztartásának jövőjét és annak a sok-sok száz milliárdra menő munkaprogrammnak a megvalósítását? Minister ur, nem gondolja, hogy ez nagyon is komor, nagyon is ijesztő képet tárna elénk? Azt hiszem, hogy ugy, mint a régi: salus rei publicae-t beraktározták az önök színházi szertárába, a mumus salus rei publicae mellé be lehet raktározni a mumuslavinát is. Nézzük meg, hogyha a hadikölcsönök valorizálásához hozzáfognánk, hogyan lehetne azt elvégezni ugy, hogy tisztes munkát végezzünk, hogy gondoskodjunk arról, hogy a nemzet becsületbeli és jogi tartozásának eleget tegyünk, s amellett természetszerűleg őrködjünk afelett is, hogy az állam háztartásának egyensúlyát ne zavarjuk, sőt még tartsunk bizonyos lehetőségeket is a legsürgősebb beruházások megteremtésére. De akkor azt kell mondanunk: mindenekelőtt lelkiismeretesen meg kell állapitanunk azt, hogy mi az, amit valorizálni akarunk, mert azt sem tudjuk. A törvényhozás elé nem terjesztetett az a részletes statisztika, amellyel a ministerium rendelkezik holott az én értesülésem szerint ez sem teljes és tökéletes és nem adja meg a teljes számitási alapot arra, hogy lelkiismeretesen és végleg, pozitive intézkedjünk, meghozzuk azt az elhatározást, amellyel megmondjuk, hogy milyen hadikölcsönt, kinek és milyen értékben és arányban valorizálunk. Már mások megmagyarázták, hogyha a hadikölcsönök értékét vissza akarjuk téríteni, akkor nem névértékben kell azokat számításba venni, hanem át kell értékelni azzal a koronaárfolyammal, amely az illető hadikölcsön kibocsátásának idejében fennállott. Tudjuk jól, a tömbből lekerültek a trianoni határon túleső címletek. Tudjuk jól, nosztrifikáeiós folyamat volt. Azt is tudjuk, hogy bizonyos összegek — körű.belül 1900 millió és egynéhány korona erejéig — már visszafolytak az állam pénztárába. Részben a Pénzintézeti Központ vásárlásai, részben pedig a váltság és adó fejében befizetett összegek. Nem kell tehát egyebet tenni, — ez az első lépés — mint megállapítani pontosan, hogy milyen kibocsátású címletből mennyi forog még a közönség kezén. Akkor kapjuk meg az első — mondjuk — nyersanyagot, megkapjuk azt a maximumot, hogy mennyi tehát az az összeg, amely az államra legrosszabb esetben is felértékelésre vár. Ha a címletek bemutatását még záros határidőhöz is kötnék, bizonyos, hogy beállana még az a tapasztalat szerint mindig beálló körülbelől 10—15%-os apadás is, amely soha el nem marad, amikor címletek beváltatnak és átváltatnak. Ha a felértékelést mechanikusan akarnók végrehajtani, hogy az általános és mindenkire egyformán kiterjedő legyen, akkor igen egyszerű volna a dolgunk. Meg kellene állapitanunk, hány százalékra akarunk valorizálni, hány százalékot jelent az évi kamatszolgáltatás, és a megfelelően átértékelt pengőcímletekre cseréinők ki a bekért hadicímleteket. Ennek a valorizálásnak megvan az az előnye, hogy minden hosszabb előkészület nélkül, gyorsan hajtható végre. De azt hiszem, ez a valorizáció senkinek sem kell. (Uassay Károly: Ugy van! Ugy van!) Miért? Mert nem ad módot azokra a megkülönböztetésekre, amelyeket akkor kell tennünk, ha a hadikölcsön valorizálását preferáljuk minden egyéb állami tartozás valorizáció felett, ha honorálni akarjuk az áldozatot, amelyet a nemzetnek hoztak. Ha a kölcsön visszafizetésénél a nemzet becsületbeli és nemcsak jogi tartozását is ki akarjuk egyenlíteni, akkor megkülönböztetéseket kell tennünk. Mindenekelőtt először a hazafiasság aránya, azután annak a gazdasági és társadalmi érdeknek aránya szerint, amely az egyes címletek felértékeléséhez fűződik. A címletszerzés időpontja szerint különbséget kell tenni a címleteket megőrzött ősjegyzők és a későbbi címletvásárlók között. Utóbbiak között ismét különbséget kell tenni aszerint, hogy kötvényeiket a báboru idején, vagy az Összeomlás után szerezték-e.
