Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-121
Az országgyűlés képviselőházának 121. ülése W28 február 1-én, szerdáit. 339 akceptálni azt a kifogást, hogy le volt zárva a sorompó. A sorompó túlságos hosszú ideig volt lezárva. Ugy látom az eddigi vizsgálatból, hogy ott a mulasztás tényleg bekövetkezett és ott a megtorlásnak be kell következnie. De nem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy ameddig itt radikális megoldást nem találunk, megtegyünk minden intézkedést arra nézve, hogy az adott körülmények között a veszélyességi fokot a minimumra reduklájuk. Ennek feltétlenül be kell következnie, ha bizonyos anyagi áldozattal jár is; oda őröket kell felállitani, — ennek be kell következnie szintén — mert tényleg mindent meg kell tennünk, hogy amennyire megelőzni tutijuk az ilyen bajokat, ezt a jövőre nézve meg is csináljuk. A radikális megoldás magától értetődőleg az, hogy ezeket a pályaszinti keresztezéseket meirszüntetjük. Én akkoriban tényleg két milliót felvettem, ez azonban, akármelyik megoldást választjuk is, egyelőre kevés, úgyhogy ez a kérdés egyúttal nagyon súlyos pénzbeli kérdés is. A vonal felemelése, amelyet első pillanatban én is a helyes megoldásnak tartottam, hogy tudniillik meghagyjuk a mostani trasszt, felemeljük az egész vonalat, úgyhogy az aluljárók azután az utca szintiében legyenek, és csináljunk egy Hochbahn-1, amilyen magasvasut más világvárosokban is van. olyan dolog, amit nem akarnék elvileg kizárni meggondolásomból. Most arról értesültem, hogy az Államvasút a vonal kihelyezésének kérdéséhez már sokkal közelebb áll. (Éljenzés a balközépen.) Nem egészen ugy látom a szituációt, amint Petrovácz igen t képviselőtársam mondotta, hogy ez nem fog pénzbe kerülni, hogy ez semmiféle hátránnyal nem fog járni, mert vonalmeghosszabbitás okvetlenül lesz. Egyes relációkban néhány kilométeres kerülőt kell csinálni, de annyit kijelenthetek, hogy az államvasút részéről már nem látok elvi nehézségeket. A kérdéssel most ebben az irányban is foglalkoznak. Tisztázni kell az anyagi kérdést. A Hochbahn létesitése például 10 millióba kerülne. Két millió rendelkezésre áll, a többit most még elő kell teremteni. Talán a felveendő kölcsönből is szoríthatunk ennek helyet. Ez azonban mind olyan kérdés, amely súlyos anyagi megterheltetést jelent. Fogalmam sincs arról, hogy a másik megoldás mennyi pénzbe kerül. Ha olcsóbb, annál jobb. Mindenesetre kijelenthetem, hogy a legnagyobb fontosságot tulajdonítom ennek a kérdésnek, aminek bizonyítéka az, hogy mig 20 évig egyetlen lépés sem történt ebben az ügyben, most az utóbbi időben már bizonyos pénzösszeg is rendelkezésre áll, amely mégis alapját képezheti a megoldásnak. Ha kisebb anyagi megterheléssel megcsinálható és ha számithatunk a főváros hozzájárulására is, mert ez nem egyoldalú kérdés... (Wolff Károly: Csak amortizáció alapján.) ... a részletekről itt igazán korai beszélni, bár arról is lehet szó — ...akkor én volnék a legboldogabb. Azt hiszem, hogy ezt a kérdést igazán nem túlságosan hosszú idő múlva ugy fogjuk megoldani, hogy fokozatosan kiépítve a dolgot, egyszer már elháritsuk ezt az akadályt. Nekem nagyon szivemhez nőtt ez a kérdés, mert ugy látom, hogy ez nem tisztán vasúti kérdés, nem tisztán vasúti forgalmi kérdés, hanem a város fejlesztésével is összefügg és az egész forgalomnak olyan fontos kérdése, amelyet a legnagyobb figyelemmel akarok kisérni és remélem, hogy bizonyos eredményeket el is fogok érni. Kérem válaszom tudomásul vételét. (Helyeslés.) Elnök : Az interpelláló képviselő ur óhajt a viszonválasz jogával élni. Petrovácz Gyula : T. Képviselőház ! A legnagyobb örömmel vettem a minister ur válaszát. Örömem legfőbb oka az, hogy a minister ur kilátásba helyezte és megígérte, hogy miud a két megoldási módot kidolgoztatja, mind a két megoldási módot megfontolja és ezek közül a jobbat választja. Ez esetben meg vagyok győződve, hogy a székesfővárosi álláspont lesz az, amely ebben a kérdésben győzni fog és én ennek reményében s a minister ur jóindulatának láttára az interpellációra adott választ köszönettel tudomásul veszem. Elnök : Kérdezem a t. Házat, méltóztatik^e a kereskedelemügyi minister ur válaszát tudomásul venni, igen vagy nemi (Igen!) A Ház a választ tudomásul veszi. Következik Kéthly Anna képviselőtársunk interpellációja. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpellációt felolvasni. Urbanics Kálmán jegyző (olvassa) : »Van-e tudomása a népjóléti minister urnák arról, hogy a gyöngyösi tűzvész katasztrófája után az úgynevezett kiskaszárnyában elhelyezett körülbelül 180—200 lelket számláló 50 munkáscsalád tömeges kilakoltatása iránt eljárást indított a város polgármestere ? Hajlandó-e a minister ur megfelelően intézkedni az iránt, hogy a tömeges kilakoltatás a téli időszakra való tekintettel elhalasztassék "?« Elnök (csenget) : Az interpelláló képviselőt illeti a szó. (Az elnöki széket Czettler Jenő foglalja el.) Kéthly Anna : T. Képviselőház! Még a háború borzalmaiban elfásult lelkeket is megrendítette az a szörnyű szerencsétlenség 1917-ben, amikor Gyöngyös városa leégett. Ebben a nagy megrendülésben úgyszólván az egész ország egységes volt. Az azután megindult gyűjtés, tervezgetés, kormánybiztos kinevezése azt a hitet keltette fel, hogy újból egy olyan akció indul meg, mint amilyen volt a szegedi árvizkatasztrófa alkalmával, amikor azt mondották: »Szeged szebb lesz, mint volt«. És valóban, aki építeni akart, az a gyűjtésből kapott hozzájárulást is, csak az volt a baj, hogy az uj építkezésekből — majdnem valamennyiből — fényes és előkelő magánlakások vagy előkelő bérházak születtek meg és azzal a néhány száz lélekkel, aki a ttűzvész után bezsúfoltak a régi huszárlaktanyába, az úgynevezett kiskaszárnyába, azokkal esztendők folyamán senki sem törődött. A háború alatt és a háború után az egész országban megnőtt a lakáshiány, a lakásnyomoruság és ez Gyöngyösön fokozottabb mértékben volt meg épen a tűzvész következtében. Azonkivül az uj építkezések még a régi lakásoknál is kibírhatatlanul drágábbak lettek, ugy, hogy ezt a lakásínséget, amely Gyöngyösön előállott és a mai napig is fennáll, a többi város lakásnyomoruságával összehasonlitani sem lehet. A megélhetési viszonyok is olyan súlyosakká váltak,- különösen az utolsó esztendőkben, hogy hat-nyolc tagú családok heti 6—7 pengő keresetből voltak kénytelenek megélni, ugy, hogy ezek a legsúlyosabb probléma előtt állottak : vagy laknak vagy esznek, mert mindkettőre a fizetésből, illetőleg a keresetből nem telt. Ehhez járult még az a nagy munkanélküliség is, amely különösen az utóbbi időben borzasztó mérveket öltött. Ez az idei tél a maga zordságával még jobban elmérgesitette az állapotokat. Számtalan családfő munka és kereset nélkül maradt, a család pedig kenyér nélkül, és azt az egészen minimális lakbért sem tudták megfizetni, amelyet az ugynevezet kiskaszárnyában levő szükséglakásokért előírtak. Ennél a kérdésnél, ha magánemberről van szó, az az álláspontom, hogy
