Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-120

"Az országgyűlés képviselőházának 120. ülése 1928 január 31-én, kedden. 299 beállitást és azt a tételt, hogy az államháztartás mai berendezkedése mellett az egyensúly veszélyeztetése nélkül nem lehet valorizálni. A második tételnél, t. Ház, őszintéin bevallom, engem az egy- és ötpercentes valorizáció kérdése a széles néprétegek szempontjából nem nagyon érdekel. Ezért nem is voltam hajlandó a nemzeti becsület szempontjából tárgyalni ezt a kérdést, ahogy beállították, hogy a hadikölcsöinök Magyarország becsületbeli tartozását képezik, mert a magyar államnak egy- és ötperoenttel beváltható becsülete nincs. (Sándor Pál: Nem is igy indítványozzuk! öt percent az első fizetés, de a többi is becsületbeli tartozás!) Ezt tegnap hallottam először Sándor Pál t. képviselőtársam beszédéből, amelyre ki is akartam térni. (Sándor Pál: Tessék elolvasni a beszédemet!) Én a valorizáció elvei álláspontján állok. Ha ma elfogadom is azt, hogy imposszibilitással állunk szemben, én igenis valorizálni akarok, nem egy percentig, nem öt percentig, hanem a lehetőség legszélső határáig, akkor, ha erre rákerülhet a sor. (Sándor Pál: Csak a/t indítványoztam, nem indítványoztam mást! — Jánossy Gábor: Először Trianon, »delondani esse!«) Még az a részletfizetés sem sokat használna a kisembernek, legfeljebb csak arra volna jó, hogy egy jó napot csináljon magának. Ez a valorizáció nem éri meg azt a veszélyt, amely esetleg az államháztartásnak ezzel a ínegterheltetésével járna. Nem állítok semmit, mert bizonyítani sem tudok semmit, kérdés azonban, hogy ennek a valorizáció« hangulatnak a háta mögött nem állanak-e tőkeérdekeltségek. (Egy hang jobbfelől: Nagyon lehetséges! — Sándor Pál: Csak az eredeti jegyzőknél adjnk! — Zaj.) A tőkeérdekeltségek sorsa pedig engem könnyekre nem fakaszt. (Helyeslés a középen.) A spekuláció, amelyre Denz Ákos igen t. képviselőtársam utalt s amely nemcsak a legkisebb eredményt, hanem a legkisebb valószínűséget is megjátssza, engem nem érdekel és nem érdekelt soha, mert közgazdasági szempontból a túlhajtott spekulációt veszélyesnek és károsnak is tartom. (Jánossy Gábor: És erkölcstelennek!) Talán lesz idő majd a költségvetési vita során, amiben ezt a tételt bővebben kifejthetem, ennek taglalása azonban most nem tartoznék a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatra. (Sándor Pál: A spekuláció nem erkölcstelen, ezt csak a tudatlanság állitja! — Jánossy Gábor: Amit a hadikölcsönkötvény spekulációnál látunk, azt tartom erkölcstelennek! — Sándor Pál: Az más! — Jánossy Gábor: Erre céloztam, és ugy látom, ebben egyetértünki!) Ez volt a gondolatmenetem akkor, amikor elhatároztam magamat arra, hogy a kérdésnek ehhez a részéhez egyáltalában nem szólok hozzá. Egészen más szempontok szerint mérlegelendők azonban a javaslatnak azok a rendelkezései, amelyek magánosok egymással szemben fennálló tartozásainak valorizációjára, átértékelésére vonatkoznak. Köztudomású, közismert közhely, hogy a háború és az azt követő forradalmak után a pénz elveszítette azt a képességét, hogy kötelezettségeknek és ezek teljesítésének, értékeknek és ezek kiesei-élésének mértéke lehessen. Egy ideig azt hirdették — sokan hirdették, de még többen vallották talán titokban ezt a tételt, — hogy a régi gazdasági rend alapjai dőltek meg azzal, hogy a pénz éltekében devalválódott. Ennek a tévedésnek gyökere és magyarázata az, hogy évszázadokon keresztül belerögződött a gazdasági életbe, a köztudatba az a téves nézet, hogy a pénz egyenlő a tőkével, hogy a pénznek értékmérőként ás csereeszközként való szereplése egyenlő a tőkés termeléssel. A kapitalisztikus termelési rendszer alaptételei éltek, megmaradtak a háború után is, azonban ugy a tudomány, mint az élet zavarba jött, mert tény az, hogy a tőkés termelési rendszer gépezetének egyik kerekes a pénz értékmérő szerepe kiesett, elveszett, megsemmisült. Azok a gazdasági forradalmak, amelyek a háborút követték, igyekeztek is ezt a tévhitet tovább fejleszteni, és a közhatalomnak ideig-óráig való kézrekeritésével sikerült is a pénz értékét teljesen devalválni, teljesen tönkretenni. Tájékozatlanul állott az egész közgazdasági élet, tájékozatlanok voltunk az államok, a társadalmak és a tudomány Bem tudott világító fáklyát gyújtani. Amikor ezek a tévelygő társadalmak, államok és a gazdasági élét kiutat kerestek a zűrzavarból, az emberi kultúrának egy csodálatos terméke, a kulturlélek egy csodálatos virága mutatta meg az első utat kifelé: a jogérzet, amely az erkölcsi megítélés kategorikus imperathúsának testvére. Látták azt, hogy a pénz értékének devalválódása, amelyet a forradalmak arra akartak felhasználni, hogy aláássák elméletileg is az egész termelési rendszert, magánjogi igazságtalanságokra és méltánytalanságokra vezetett (Pesthy Pál igazságügy minist er a terembe lép. — Élénk éljenzés a jobbóldalon.) és akkor nem a tömegek kívánságára, nem a tömegek követeléséve, hanem épen a jogásztársadalom lelkéből fakadt ki az az irányzat, az a (étel, az a jelszó, hogy ezeket az igazságtalanságokat, ezeket a méltánytalanságokat kölcsönös kiegyenlítéssel meg kell szüntetni. Ez volt a valorizáció tételének jogi és etikai alapgondolata; ekkor kezdett először a bíróságok, a jogászok körében kialakulni ennek a tételnek elmélete is. Elnök: Kérnem kell a képviselő urat, méltóztassék a még rendelkezésére álló egy perc alatt beszédét befejezni. Csák Károly: Minthogy nem láttam előre, hogy beszédem ennyire elnyúlik, kérem a t. Házat, méltóztasséTT engedélyt adni arra, hogy legalább még- tíz percig beszélhessek. (Helyeslés.) Elnök: Kérdem a t. Házat, méltóztatik-e a képviselő urnák az engedélyt megadni arra, hogy még tiz percig beszélhessen, igen vagy nemi (Igen!) A Ház az engedélyi megadta. Csák Károly: A valorizáció kérdése tehát különösen magánjogi irányban, jogi és erkölcsi alapgondolatból indult ki és ezen nyugszik. (Sándor Pál: Erkölcsi alapja nincs! — Farkas Elemér: De mennyire van!) Az igazságosság érzete feltétlenül az erkölcsi megítélés alapgondolatából fakadt már pedig a legelső kiindulási pont a valorizációnál az volt, hogy igazságot akartunk osztani és méltányosságot akartunk gyakorolni, én tehát erkölcsi motívumot is látok ebben. Megindult ez a gondolat nem a tömegek lelkéből, melyek kevésbé ébredtek annak tudatára, hanem épen a társadalom vezetői részéről és különösen a jogászok részéről. Amint méltóztatnak tudni — ezt nem kell magyaráznom és ezt őszintén bevallhatjuk — Magyarország ennek a kérdésnek kifejtésében, ennek a gondolatnak követésében, sajnos, elkéseti; és amikor már bizonyos időpontot elmulasztottunk, lehetetlenné vált ennek a kérdésnek egészen a végső vonalig következetesen, méltányosan és igazságosan való kiépítése. Be-