Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.

Ülésnapok - 1927-119

284 Az országgyűlés képviselőházánál' 119. ülése 1928 január 30-án, hétfőn. többséggel együtt — ha ez a kérdés nyugvópontra jutna, ha nem izgatná tovább a kedélyeket, ha nem foglalkoztatná tovább az embereket. Elvégre minden kormányzásnak az a feladata és hivatása, hogy elintézze a kérdéseket. Ha most a t. töbségi párt tagjaival együtt arra a kérdésre akarnánk felelni objektive, hogy ez a szakasz elintézi-e a kérdést, nem válaszolhatom a többségi párt t. tagjaival egyetemben azt, hogy ez a kérdés el van intézve. Ez tovább marad nyitott seb, marad olyan kísér tel, amely folyton ide fog járni, folyton vissza fog térni, marad olyan kérdés, amellyel folyton foglalkoznunk kell és foglalkozni is fogunk. Epen azért az ellenzéknek a mélyen t. kormánypárt tagjaival együtt az volna a hő óhajtása, hogy nyugvópontra kerüljön ez a kérdés. A magyar közgazdasági életnek két égő nyílt sebe van: ez egyik a forgalmiadó ügye, a másik a hadikölcsön valorizálásának a kérdése. Ez a két kérdés nem hagyja az embereket nyugodni és hiába, ezeket tapasszal elintézni nem lehet. Semmiféle szépségflastrommal ezeket a kérdéseket nyugvópontra hozni nem lehel. ftn nem jártain hndikölcsön-gyülésekre, mint Szilágyi Lajos igen t. képviselőtársam. (Szilágyi Lajos: De sok baj van velem! Valami hátterének kell lenni, hogy ennyi baj van velem!) Egyetlen egy gyűlésen sem voltam. Nem Ítélem el azokat, akik voltak ezeken a gyűléseken, de azt tartom, hogy minden kérdést az illetékes helyen kell elintézni és levezetni, tehát a törvényhozás termében. Nem az a fontos, hogy a gyűléseken beszéljünk erről, hanem akkor, amikor egy kérdés konkretizálva elénk kerül, mint törvényhozók, mondjuk meg a magunk véleményét és végezzük a magunk kötelességét. Azért beszélünk mi itt a törvényhozás termében erről a kérdésről is. De ez a két kérdés — a forgalmiadónak és a hadi kölcsön valorizációnak kérdése — a társada'oin legszélesebb rétegeit érdekli. (Ugy van! Uay van! a szélsőbaloldalon.) Hiszen a hadikölcsönkötvény-tulajdonosok legnagyobb része azoknak legalábbis ötven százaléka kisember, nyugdíjas, hivatalnok, kiskereskedő, hadirokkant, özvegy és árva. Ezeket érdekli ez a kórdós, tehát érdekli az ejgész társadalmat, annak minden rétegét és igy természetes, hogy mi, akiknek a néppel, a polgársággal, és a munkás sággal közvetlen, eleven, élő kapcsolatunk van, beszélünk erről a kérdésről és kívánjuk ennek az ügynek elintézését és megoldását. De, mehetünk-e mi a mi közönségünk elé azzal, hogy ez a kénlés el van intézve, ha ez a szakasz élet belép? A mai időkben, amikor olyan keservesen élnek az emberek, amikor napról-napra tengetik az életüket, amikor régebben jó] megalapozott polgári exisztenciákn;ik holnapra nincsen betevő falatjuk, amikor látjuk a kereskedők megingását amikor látjuk, hogy a talaj kicsúszott lábuk alól. amikor látjuk ezeket a rendkívüli jelenségeket, amelyeket normális életben nem láthatunk, mert sem kényszeregyezség, sem esőd. sem sorozatos öngyilkosságok normális társadalmi életben elő nem fordulnak, amikor ezeket a jelenségeket napról-napra látjuk, lehet-e azt mondani, hogy majd akkor kezdődik a valorizáció, amikor a jóvátételnek vége lesz. (Sándor Pál: Nom, csak akkor határoznak!) Majd akkor határoznak, hogv fognak-e valorizálni? Ez nem komoly dolog, ez nem lehet reménység. Hiszen itt máról-holnapva kell megoldani a kérdéseket, hogy nyugvópontra hozzuk a dolgokat, évekre, sőt évtizedekre nem lehet elhalasztani a dolgok elintézését, mert hin remény az, ha azt méltóztatik hinni, hogy ezzel el van halasztva, ezzel m&g van kerülve a kérdés. Ez a kérdés örökké és elevenen él a köztudatban és a polgárság legszélesebb rétegeiben és mi, akik érintkezünk a polgársággal, a választóközönséggel, nem mondhatjuk az embereknek, hogy most már nyugodjatok meg, majd a jóvátétel után el fogjuk kezdeni önnek a kér (lésnek megoldását. Ez nem megoldás. Szerintem nagyon helyesen mondotta Sándor Pál tisztelt képviselőtársam, hogy sokkal jobb megoldás az, ha nincs semmi a törvényjavaslatban, mert akkor mindig elölről lehet kezdeni. De az, hogy majd a jóvátétel után kezdjük el, szerintem nem megoldás. Én természetesen azt kívánom, hogy a jóvátételi kérdésre ne kerüljön a sor, mint magyar ember természetesen a békerevizió mellett vagyok és remélem és óhajtom, hogy ennek az országnak helyzete megváltozzék, de engedelmet kérek, erre ma nem lehet pénzügyileg alapítani, pénzügyileg egy óha.jlotl álláspontra nem lehet realizálni. (Ugy van! Ugy van a szélsőbaloldalon.) Mi törvényhozók vagyurik, nekünk az élettel kell számolni, mi a gyakorlati életet produkáljuk és reprodukáljuk itt, mi egy óhajtásra, mint törvényhozási alapra, nem feküdhetünk reá. Én tehát azt hiszem, hogy ilyen körülmények között nagyon óhajtandó volna, ha a pénzügyminister ur az összes itt elhangzott szempontokat figyelembe venné és megnyugtató megoldást hozna. Hiszen utóvégre a kormányzásnak az a feladata, magának a kormányzásnak az a művészete, hogy elintézze az ügyeket. Ne hagyja tehát a kormány égő sebként tovább is ezt a kérdést, ne nyújtson alkalmat arra... (Mcskó Zoltán: Ha pénz van, meg kell a 'kérdést oldani, ha pedig nincs, akkor nem lehet. — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Már pedig pénz van.) Azt hiszem. Meskó Zoltán tisztelt képviselőtársam egyetért velem abban, hogy igyekezzünk nyugvópontra hozni ezt a 'kérdést, nehogy mindi«; legyen egy súrlódási anyag, egy genyes felület, amelyre mindig vissza kell térnünk, ha erre megfelelő mód és alkalom kínálkozik. (Meskó Zoltán: Nem lehet elképzelni, hogyha pénz lenne, nem csinálnák meg. Nem tudom elképzelni ép ésszel!) Rendben van tisztelt képviselőtársam, de viszont az a megoldás, amely ebben a szakaszban van, nem megoldás, mert ma élünk, és nem lehet évtizedekre később reményre alapítani. A mai életben gyorsan mennek az események, ma keserves viszonyok vannak. Én csak azt mondom, hogy nyugodtan nem mondhatjuk a hadikölcsönkötvény-tulajdonosok előtt, hogy ez a kérdés el van intézve ezzel a szakasszal. Nem lehet ezt mint reményt feltüntetni és én a mélyen tisztelt többségi pártot is kérem, hogy velünk együtt keressék és találják meg a megoldás módját, (Helyeslés a jobboldalon. — Meskó Zoltán: Természetes! így is van!) a megoldás lehetőségét. (Meskó Zoltán: Tisztességes emberek közt nem lehet ebben véleménykülönbség.) Nagyon jól tudom, hogy a mélyen t. többségi párt tagjait is nyomja ez a kérdés. (Ugy van! Úgy van! a baloldalon-) Hiszen velünk együttérző emberek, lehetetlen, hogy elzárkózzanak ennek a kérdésnek súlya és hordereje elől. Ha pedig nyom bennünket ez a kérdés, és látjuk, hogy ennek a kérdésnek nem ez a megoldása, nem volna-e helyes, ha közös erővel és egyetértéssel megkeresnek és megtalálnék azt. * a módot, amely ezt a kérdést a magyar köz-