Képviselőházi napló, 1927. VIII. kötet • 1928. január 10. - 1927. február 09.
Ülésnapok - 1927-118
256 . J ; ói s zággy û lés k épv iselöh á zána k l j lessék ennek a gondolatnak express!» verbis kifejezést adni. Mert ha ezt a gondolatot nem juttatjuk expressis verbis kifejezésre, akkor ez a törvényszakasz, amely ha egyszer törvény lesz. önálló életet él függetlenül attól a magyarázattól, amelyei önök vagy mi adunk neki. és világosan beszél, hirdetni fogja a késő nemzedékeknek, hogy a mai törvényhozás abban a meggyőződésben volt. bogy előbb nem is jöbel olyan idő, nem is jöhet az állami pénzügyeknek olyan rendje, amely a hadikülesonök valorizálását korábban tenné lehetővé, mint akkor, ha már a békeszerződésben ránk rótt összes terheknek megfeleltünk. Ha az urak nem ezt akarják, ha az urak őszintén akarják, hogy az a gondolat, amelyről itt beszélnek, (Strausz István: Lehetőség!) ez a lehetőség a törvényben kifejezésre jusson, és hogy ez a. szakasz ne legyen szégyenpa ragra l'usa a mai parlamentnek, akkor méltóztassék ezt a gondolatot a törvényszakaszba beilleszteni. Enélkül ez egy puszta óhaj, puszta egyéni feltevés. A törvényhozás feltevése abban a szövegben nyilvánul meg. amelyet mint törvényt fogunk elfogadni. Amikor a pénzügyminister urnák ez a gondolata kipattant, véletlenül épen soron voltam a törvényjavaslat általános vitájánál a felszólalásra és már akkor megállapítottam azt, hogy ez a gondolat voltaképen visszaveti a hadikölcsön valorizálásának ügyét. Miért.' Mert ha nem szólunk róla. akkor nyilvánvaló, hogy a törvényhozás bármikor, bármely pillanatban előveheti a kérdést, amelyet időszerűnek és alkalmasnak tart arra, hogy az államháztartás rendjének megbolygatása nélkül elintézhessük a kérdést. Jobb is volna, ha nem ikerülne bele a törvénybe egy szó sem ebből a szakaszból. Miért 1 ? Mert a törvényhozás nem kötné ]e a maga kezét. Jogilag nem köti le most sem, mert igenis meg van a lehetőség, hogy bármikor visszatérjünk reá. De nem érzi t. képviselőtársam, hogy egy morális lekötés van ebben? Elvégre a törvényhozás komoly testület, és ha a képviselőház annak a meggyőződésének ad kifejezést, amely ebben a (Szövegezésben van lefektetve, ez azt jelenti, hogy a törvényhozás meg van győződve arról, hogy előbb a mai viszonyok között, a mai belátások szerint nem is [ehet erről beszélni, és akkor a törvényhozás moral iter köti le önmagát. Amint lekötötte magát a közvélemény előtt politikailag, ugy most leköti önmagát lelkiisnieretileg is. Ha igen i. Iképviselölársaim is abban a meggyőződésben vannak, amelyben én vagyok, hogy 'tudniillik nem .'55 év múlva fog a Lehetőség bekövetkezni, de lehet, hogy az idők kedvező változásai sokkal hamarabb fognak minkéi abba a helyzetbe hozni, akkor legyen meg az erkölcsi bátorságuk, hogy ennek ebben a törvényszakaszban kifejezési is adjanak, akármit is akar önökre ;i pénzügy minist er ur rátukmálni. Elvégre rendes emberek volnánk, és nines semmi okunk ma olyan törvényeket hozni, amelyek nem a mi igazi akaratunknak adnak .kifejezést, nein azt juttatják érvényre, amelyek pusztán kis formula játékok, amelyek az érdemet megoldani látszanak, pedig az érdemet igazában megkerülik és elkendőzik. Akarjuk-e a valorizálás gyakorlati megoldását abban az időben, amint ez lehetséges 1 Ha igen, mi okunk vau arra- hogy ennek kifejezést ne adjunk .' Iligyjék el a mélyen t. túloldal, hogy nekem, mint ellenzéknek nem tehetnek önök nagyobb szolgálatot, mint azt. hogy ilyen fals megoldást iktatnak törvénybe, (Üatt r<m! '. ülése 1928 január 27-én, pénteken. a szélsőbaloldalon.) m'aguikra Veszik a közönség- előtt ezt a rettenetes ódiumot és 'kitolni látszanak az idők végtelenségéig a megoldás 'feletti döntés lehetőségét. És én mégis azt mondom, hogy ezekben a kérdésekben egyeknek kell lennünk. Ha a mélyen t. képviselőtársam altról beszél; hogy igazában egyek vagyunk felfogásban, egyek vagyunk abban, hogy a magyar középtársadalomnak ezt ^ az égetően sürgős, nehéz anyagi kérdését és a nemzeti 'beesőiéinek ezt a nem kevésbé fontos erkölcsi kérdését minél hamarabb, az első lehetőség pillanatában meg kell oldani, akkor mi akadálya van annak, hogy ezt Így meg ne oildjuk, ebben ne egyesüljünk, hanem egy ormulajátékot fogadjunk el, amelyről önök azt terjesztik, ihogv reményt ao w népnek a címlet birtokosoknak, holott Igazában alkalmas arra, hogy őket minden reményűiktől niegfossza 1 ? Mert ez a törvényszakasz mit hirdet? A pénzügyminister ur eddig azt mondta, hogy nem, nem soha, most pedig azt mondja, mint a megszorítót iskolásgyerniek: kiskedden, borjunyuzó pénteken. Mert tulajdonképen nincs semmi változás. Ha. törvénybe iktatom azt, hogy a jóvátétel elintézése után fogok dönteni afelett, hogy valorizálok-e vagy nem, ebben benne van a negatívum, hogy addig nem vélem az időt elérkezettnek a döntésre. Ebben benne van a vallomás, hogy időtlen idők elküvetkeztéig nem tudok A-alorizálni. Ezzel akarják önök a címlettulajdonosokat hazaküldeni és azt gondolják, hogy ezzel a reménységet bennük ébren tartják? Ha igazán akarja a túloldal, hogy kifejezésre jusson az a valóságos szándék, hogy abban a pillanatban, amikor az állani pénzügyi és gazdasági rendje aggálytalanul megengedi, a valorizáció felett döntsünk, ha igazán akarja ezt, akkor módot fogok önöknek adni arra. hogy ezt a, törvényszakasz szövegezésében érvényesítsék s ezért ilyen irányban inditványt fogok előterjeszteni. (Strausz István: Elfogadjuk!) De tulajdonképen mi az ütközőpont a mi álláspontunk és a minister ur álláspontja között? (Bud János pénzügyminister: Ha most jöttem volna ezzel a törvényjavaslattal, nagy lelkesedéssel fogadták volna! — Sándor Pál: Soha! Rosszabb, mint volt!) Kérem mélyen t. minister ur, én nem tudok lelkesedni valamiért. (Sándor Pál: Tudott a valorizációért!) amiről logikám azt mondja, hogy ellentétben van mindazzal, amit én helyesnek tartok. Mi az általános kivánság? A kívánság az: mondja ki az állani, adjon kifejezést annak az akaratának, már most, hogy amikor ez pénzügyi és gazdasági viszonyaink i a való figyelemmel aggálytalanul elvégezhető lesz, abban a pillanatban döntsünk is a valorizáció módozatai felett. Hiszen arra már ma çl vagyunk tökélve és tudjuk — ha hinni lehet és én hinni akarok a túloldaltól elhangzott fel szólalásoknak — hogy elvben mindenki akarja bizonyos hadiköicsönök valorizálását; és ha elvben akarjuk ezt, miért nem mondjuk ki ezt a törvényben is, miért hagyjuk benne a kétséget arra vonatkozólag, hogy akarunk-e valorizálni hosszabb vagy rövidebb időn belül. Itt van a feütközőpont az ellenzék álláspontja és nem az önök álláspont ja. között. amelynek kifejezést adtak, hanem a minister ur álláspontja között. Felfutásom szerint a Képviselőház már most kimondhatná azt a határozatot, amely benne él a lelkekben, a köztudatban, amely kihangzik minden felszólalásukból, hogy elvileg akarják ama hadikölcsöncfmletek valorizálását, amelyek nom a speku-
