Képviselőházi napló, 1927. VII. kötet • 1927. november 22. - 1927. december 20.

Ülésnapok - 1927-105

5*70 Az országgyűlés képviselőházának 105 akik számára a háborús évek nem jelentenek dupla szolgálati éveket, és ha ez mind megtörténik, csak akkor lehetne szerintem a magánjogi pénztartozások átértékelésére áttérni. A pénzügyminister ur ma, amikor felelt Sándor Pál képviselő urnák, beszélt arról, hogy pl. a mezőgazdasági termények még mindig nincsenek világpiaci paritáson. Ugyanakkor én megkérdezhetem, hogy vájjon a magyar munkás munkabére világpiaci paritáson van-e (Malasits Géza: A kinai kuli aíatt áll ! Mélyen a kinai kuli alatt !) és hogy az a munkabér, amelyet ma kap, elegendő-e neki nem tisztességes emberi életmódra, csak ahhoz, amelyet ő a háború előtt meg tudott magának szerezniValóban, a pénzügyminister ur beszédének egy részében az átértékeléssel kapcsolatban foglalkozott a koncentrációval, a munkásság munkabéreivel és azt mondotta, hogy ő maga nem hive, sőt ellensége a tisztán financiális jellegű koncentrációnak. Azt mondotta, hogy amennyiben a koncentráció nem jelent egyúttal okos és becsületes gazdasági racionalizálást, ő ezt elveti, helyesnek nem tartja. De ugyanakkor megállapította, hogy nálunk erről nem lehet szó, mert a koncentráció nálunk igenis a gazdasági racionalizálást szolgálta, nálunk munkáselbocsátások nem voltak. (Mozgás és derültség a szélsőbaloldalon. — Kabók Lajos : Milyen rosszul tudja a minister ur ! — Krisztián Imre : Egyszer panaszkodnak, hogy elbocsátják, most meg azt panaszolják, hogy nem bocsátják el! — Kabók Lajos: A képviselő ur még rosszabbul értette meg, hogy miről van szó ! — Esztergályos János : Nem csoda, hárman vannak összesen az egységespárton ! Hol van a többi képviselő ur az egységespártról ? — Felkiáltások a szélsőbaloldalon : A buff étben! — Rothenstein Mór: A telefonfülkében !) Elnök : Csendet kérek ! (Zaj a szélsőbaloldalon. — Esztergályos János : Ennél a javaslatnál hárman ülnek a kormányzópárton ! Ez jellemző ! — Br. Podmaniczky Endre : Bocsánat, négyen! — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Itt van Podmaniczky is ! — Felkiáltások a jobboldalon : Hol van a túloldal ?) Csendet kérek, képviselő urak. Kéthly Anna : Azt mondta a pénzügyminister ur ezzel kapcsolatban, hogy munkáselbocsátások nem történtek, sőt ellenkezőleg, a koncentráció, a gazdasági racionalizálás ujabb munkástömegeknek felszívását j< lenti. Ezzel szemben én s gazdasági élet egy igen előkelő tanuját fogom vele szembeállítani. Az elmúlt hetekben Paul Devinard, a Népszövetség egyik magasrangu tisztviselője tartott előadást az európai racionalizálásról. Ezt megelőzően Keud^ Tódor, a magyar gépgyárak egyesületének igazgatója (Rothenstt in Mór : Az egy előkelő firma !) beszélt a magyar racionalizálásról és megállapította, hogy a magyar racionalizálás legnagyobbrészben a gépipari koncentrációban nyilvánult meg. Ö maga — saját szavait idézem — mondotta ezt : »sajnos, ez átmenetileg munkáslétszámcsökkentésben jelentkezik«. Azt is mondotta, hogy ő megér'i, ha a magyar munkás ennek következtében idegenkedik a racionalizálás gondolatától, mert ez számára csak ujabb nyomort, ujabb munkanélküliséget és éhséget jelent. Megállapította azt. hogy csak átmenetileg jelenti ez a munkáslétszám csökkentését, az átmenet alatt azonban lehet nem egy-két hónapot vagy egy esztendőt, hanem lehet évtizedeket is érteni, ugy, hogy Kende Tódornak ez a nyilatkozata a legilletékesebb ellenmondás és cáfolat arra, amit ebben a kérdésben a minihtf r ur mondott. De csak egészen rapszodikusan kikapva egyes példákat, mi van például a Just-izzó val, mi van ütése 1927 december 16-án, pénteken. a Szombathelyi motor- és gépgyárral, a Kistarcsai gépgyárral, vagy a Schlick Nicholson gépgyárral, amelynek munkásai küldöttségben jártak a népjóléti minister urnái könyörögni azért, hogy ne most karácsonyra, télvi idején tegyék őket kenyértelenné, dobják ki őket a nyomoruságba. A minister ur szerint a koncentráció nem jár elbocsátásokkal, ellenkezőleg, munkásfelszivassal jár. Én figyelmeztetem arra, hogy valóban — hogy például újra csak egyetlen esetet mondjak el — a Kistarcsai gépgyár elbocsátottainak, amikor kezükbe adták a munkakönyvet, azzal adták kezükbe, hogy jelentkezzenek munkára benn a Ganz-gyárnál. A Ganz-gyárban azonban válogattak a kistarcsainál elbocsátottak között. Először is alacsonyabb órabérrel vették őket fel, azonfelül távol laknak munkahelyüktől, továbbá orvosi vizsgálat alá vetették őket, ami azt jelenti, hogy az idősebb, kizsarolt, kizsákmányolt, 50 éven felüli munkást (Malasits Géza : Kezdik a 40 éveseket is fel nem venni í) újra vissza nem vették. (Kabók Lajos : És aki két hétig ott volt, arról megállapították, hogy nem alkalmas, azért bocsátották elJ Elég egyetlen este odaállni a budapesti hajléktalanok menhelyének kapuja elé, megnézni azokat, akik kimaradnak a sorból, akiknek nincs elég rutinjuk arra, hogy az elsők közé tolakodjanak, akik a végére maradnak, akik talán szégyenkeznek is ettől az utolsó menedékhelytől, akik kimaradnak és mennek szerte a városba, keresik a főváros szemétgyűjtő-telepeit és azokban a kis utcai négyszögletes szemétgyűjtő-ládákban töltik el az éjszakát a magyar racionalizálás nagyobb dicsőségére. Én tehát a magánjogi pénztartozásokat megelőzően, ezen a területen kivánnék és követelnék valorizációt, követelném azt, hogy a magyar munkásnak legalább a háborút megelőző életstandardja állittassék vissza. A magánjogi pénztartozások átértékelésére vonatkozó álláspontom is — megvallom — nem egészen hátsó gondolat nélkül való, mert arra gondolok, hogy a valorizáció teljes elmaradása a legintézményesebb biztosíték mindenféle háborús kaland, háborús szándék ellen. Mert ha igy bánik el az áll m a maga adósságaival, a maga adósaival és a maga tartozásaival, akkor az eljövendő időkben meg fogják gondolni magukat azok. akik a szép szavaknak és Ígéreteknek felülve, pénzüket háborús célokra odaadták. Ha azonban a közhangulat alapján mégis arra az álláspontra kell helyezkedni, hogy kell valorizálni s hogy a valorizálás alatt csupán a pénztartozások átértékelését értjük, akkor is felmerül még a kérdés, hogy mit és hogyan és mit először valorizáljunk. Lehet vitatni, hogy elvi kérdésről van-e szó vagy sorrendi kérdésről; a beállítástól függ, hogy azt kérdezzük-e, mit ma és mit holnap valorizáljunk, mit ma és mit soha, de ha a valorizálás elvi alapjaira helyezkedünk, akkor mégis meg kell állapítani a sorrendi kérdést is. A valorizációs kérdés-komplexum legnagyobb érdekeltje ugy is mint hitelező, ugy is mint adós, maga az állam, Az a megoldás, amelyre a javaslat az állam kötelezettségeinek szempontjából jut, t. i. hogy az állam nem valorizál, majdnem egyenlő az államcsőd beismerésével, mindazoknak a következményeknek vállalása nélkül, amelyek másfajta csődnyitásnál, másfajta csőd bejelentésénél maguktól bekövetkeznek. Sőt az államhatalom ebben a kérdésben egészen nagyszerű megoldási módot választ. Ahogy ez a testület megoldja a maga gazdasági probléI máit, úgyszólván Münch

hausen módjára, saját