Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.

Ülésnapok - 1927-88

Az országgyűlés képviselőházának 88. ülése 1927 november 15-én, kedden. tositassék számukra, ahol szabad idejüket nemcsak egészségesen tölthetik el, hanem konyhakerti növényeket termelhetnek, gyümölcsfákat ültethetnek, tehát fáradságuk gyümölcsét is élvezhetik. (Esztergályos János: Bizony, Diósgyőrön gyönyörű lakások vannak, de az igazgatók részére! — i

Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: A. munkásoknak is van, igaz, hogy a régi jó időkből, amikor még lehetett ilyen célra többet áldozni!) A munkáslakások mellett azonban gondoskodni kellene nemcsak a jó lakásviszonyokról, hanem a munkához való juttatásról is. Ezt a kérdést a kereskedelemügyi minister ur figyelmébe ajánlom, mert a dolgozó és kereső munkások mellett rengeteg munkanélküli van, akikről hetenkint számszerű kimutatások jelennek meg. Ezek szabad idejükkel teljes mértékben rendelkeznek. Valamiképen oda kellene hatni, hogy idejüket hasznositani tudják. Ma a munkanélküli munkások szabadidejüket Budapest utcáin, a különböző szakszervezetekben, a hatósági és magán munkaközvetítők látogatásával töltik el. A hatósági munkaközvetítők nem rendelkeznek olyan hatalmas teremmel, amely be tudná fogadni a munkanélküliek hatalmas tömegeit és igy kénytelenek naphosszat ácsorogni. Tekintettel a havas, esős téli időre, ezeknek az embereknek egészsége is veszélyeztetve van. De lelkileg sincsenek helyesen foglalkoztatva, mert idejüket politizálással, kártyázással és egyéb üres szórakozással tö'tik. Gondoskodni kellene a munkanélküliek szabadidejének kellemesebbé tételéről, de ezenkivül bizonyos mérvű foglalkoztatásukról is. Az állam feïadata volna, hogy részükre ismeretterjesztő és szórakoztató előadásokat tartsanak olyan kérdésekről, amelyek a munkások kultúráját emelni képesek. A budapesti munkások is ki vannak téve ennek a bizonytalanságnak, az utcán való egészségtelen álldogálásnak, de a minister ur is jól tudja, hogy a vidék az első hó leesése után munkalkalommal végkép nem rendelkezik. A vidéki munkások tízezrei jönnek Budapestre és megállanak a Keleti pályaudvarnál, várva a jó szerencsét. Ha munka nem akad, ismét vonatra ülnek és mennek haza. Végtelen nagy hiba, hogy nincs a munkásoknak melegedőhelyük, ahol legalább vizes ruhájukat meg tudnák szárítani. A másik baj az, hogy a munkásokat a pályaudvarok várócsarnokából, ha nem utaznak, forgalmi és rendészeti szempontból vagy a rendőrség, vagy avasutasság kizavarja az utcára. Ezzel a kérdéssel is foglalkoznia kell a kormányzatnak. A munkásbiztositó-pénztár és a köztemető környékén tavasztól őszig ott látjuk azokat a csongrádmegyei kubikosokat és az Alföld más részéből jövő munkásokat, akik itt Budapesten akarnak földmunkát vállalni. A Teleki-téren is rengeteg munkás tartózkodik, akik ott vetik le subájukat, arra feküsznek reá, maguk mellé teszik összes gazdasági szerszámaikat és ott telelnek, éjszakáznak és szenvedik át az időjárás minden viszontagságát. Elvégre a kormányzatnak módját kellene ejtenie, hogy ezek a keresetet hajszoló emberek, kik nem tudnak munkához jutni, valamilyen menhelyre találjanak, hogy ne kelljen nekik az Isten szabad ege alatt tölteniök az időt. A munkáskérdés megoldása igen nagy nehézségekbe ütközik, azonban mi, akik munkáskérdésekkel foglalkozunk, nem adjuk fel a harcot. Egyik ilyen kívánságunk, hogy a munkásság állandó munkaadójánál, ahol az év első napjától az utolsóig dolgozik, fizetéses szabadságban részesüljön. Ez már egy-két helyen be is van vezetve, de intézményessé kellene tenni, hogy 4—5—6—7 napot vagy többet kapjon a munkás fizetéses szabadság címén, hogy egész évben felmerülő családi és gazdasági ügyeit nyugodtan elintézhesse. Ilyen fizetéses szabadságot, ha jól emlékezem, a dohánygyári munkásnők élveznek. Ezt a szabadságidőt arra használhatnák fel a munkások, hogy felkeressék azokat a helyeket, ahol egészségüket helyreállíthatják, vagyis üdülő-, gyógyuló-, pihenőhelyeket látogathassanak meg, hogy kipihenhessék magukat, kvázi kicserélődhessenek, hogy azután felfrissülve mehessenek vissza munkahelyükre. A kereskedelemügyi minister ur az elmúlt években tarifapolitikájával igyekezett lehetővé tenni, hogy a munkások a főváros közelében lévő üdülőhelyeket, fürdőket felkereshessék s e célra 2—3 napra, oda-vissza szóló kedvezményes áru jegyet biztosított számukra. E kedvezmény további kiszélesítését ajánlom a minister ur figyelmébe. Azt kérem, hogy ne csak szombattól-hétfőig legyen érvényes a kedvezményes áru jegy. hanem a hét minden napján, ha azt akarjuk, hogy kicsiny Magyar ország területén a munkások és más rétegek IS cl, fürdőkön kivül megláthassák és megismérhessék ezt az országot és történelmi múltjával és emlékeivel megszerethessék azt. E vidékek látása és a kirándulások gazdagítják tapasztalataikat, tehát nagy kulturális érdeket is szolgálnak. Méltóztassék az ország történelmi nevezetességű helyeinek meglátogatására is, necsak fürdőhelyeire, oda-vissza szóló kedvezményes jegyeket tömegeknek, mondjuk csoportoknak biztosítani, mert ezzel elérik az ajánlásnak azt az intencióját, hogy nemcsak a fürdőhelyekre fognak kirándulni, hanem Esztergomba vagy más történelmi nevezetességű városokba is, csoportokban meglátogatják azokat a szép, nagy, hatalmas történelmi emlékeket, amelyeknek látásától ugy lélekben, mint tapasztalatokban gazdagodva jöhetnek vissza és tehetik életüket változatosabbá. Sőt továbbmegyek, ehhez kivánnám hozzákapcsolni még azt a kérést is, hogy ha az illető vallásos szükségleteinek kielégítését akarja szolgálni, bármely itársadalmi osztályhoz tartozzék is, ha olyan kegyhelyekről van szó, amelyeket egyébként nagy tömegekben, processziókban, vonaton és gyalog az emberek százai, ezrei, esetleg tízezrei szoktak felkeresni, ezeknek a kegyhelyeknek látogatására is méltóztassék a tömegeknek oda- és visszautazásra szóló kedvezményes jegyet biztositani. Kövíden ezt a néhány kérdést érintettem ezzel az ajánlással kapcsolatban. Az ajánlás még azt is kívánja, nagyon vigyázzunk, hogy ilyen állami gyámkodás ne veszélyeztesse a munkások szabadságát, mert hiszen a munkás abban az intézményben boldog, amely intézmény közel áll hozzá, amelynek létesítése az ő fáradságának eredménye. Kezdetben is azt vallottam és azt vallom ma is, hogy nem szabad mindent az államtól kivánnunk, nem szabad azt várnunk, hogy az állam mintegy gyámkodó atya életünk minden vonatkozásában ott álljon. Minden társadalmi osztálynak elsősorban a maga erejére kell támaszkodnia, a maga filléreire és a maga gondolataira. Amikor, egy jó, egészséges gondolatot meg akar valósítani, a többi társadalmi rétegnek, elsősorban az államnak kell azon lennie, hogy ezek az autonóm társadalmi intézmények megkapják a megfelelő állami segitséget. Ha ezek a munkásrétegek és a társadalom egyéb dolgozó osztá-