Képviselőházi napló, 1927. VI. kötet • 1927. június 22. - 1927. november 18.
Ülésnapok - 1927-73
14.Z országgyűlés képviselőházának nagyon jelentéktelen értékűek azok az áruk és nyerstermények, amelyek ezen a címen hozzá be fognak áramlani, szemben azzal az óriási nyereséggel, amelyet ő az angol ipari árukkal el fog érni. Maga az a férfiú, akit a szabadkereskedelem apostolának tekintenek, Brentano is épen Budapesten jártában néhány évvel ezelőtt kijelentette, hogy a szabadj kereskedelem maga nem általános, univerzális orvosság, amellyel minden betegséget gyógyitani lehet, hanem előbb mindig meg kell állapítani — s ezek az ő szavai — az illető ország betegségének diagnózisát, mielőtt orvosságul akár a szabadkereskedelmet, akár a védővámos rendszert preskribálnók számára. És kérdezem, t. Képviselőház, hogy a szabadforgalmat hirdető országok és különösen Ausztria, melyre mindjárt rátérek, mennyiben követik ezt az elvet akkor, amikor önmagukról van szó? És kérdezem, vájjon mennyire tartják be a szabadkereskedelem jelszavát valló országok ezt a jelszót az ilyen kereskedelmi szerződések megkötésekor, amikor lépten-nyomon látjuk, hogy az általuk aláirt és szentségnek tartott szerződések illuzóriusakká válnak azokkal az áthághatatlan minimális vámokkal, amelyeket maguk létesítenek és amelyeket a szerződéskötési tárgyalásoknál mindjárt mint noli me tangere-t állitanak a szerződni akaró fél elé, azokkal a behozatali és kiviteli tilalmakkal, amelyek minden ország határain felénk .merednek, azokkal a kiviteli illetékekkel, amelyekkel pl. Románia jelentékenyen megnehezíti fájának behozatalát, vagy Jugoszlávia a bőrök kivitelét és azokkal a belső fogyasztásiadókkal, melyekkel pl. Lengyelország, miután már megkötötte velünk az ő szerződését, egyszerűen lehetetlenné tette a magyar bornak oda való exportját. Eddig bennünket két állam érdekelt idevonatkozó szerződéskötései tekintetében: Ausztria és Csehország. Ausztria kissé túlmessze ment az előbb ecsetelt felfogás követésében akkor, amikor kifelé és különösen azoknál a tényezőknél, amelyeknél kölcsönöket akar elérni, magát mindig a szabadkereskedelem bajnokaként mutatta be, abban a pillanatban azonban, amikor velünk vagy más országokkal szerződéskötésre került a sor, mindig a legnehezebb feltételeket szabja és a már megkötött kereskedelmi szerződéseket is illuzóriusakká kivánja tenni azokkal a különböző tarifális novellákkal, amelyekből már hármat volt szerencsénk megismerni az utóbbi időkben és amelyek közül a legutolsó, a harmadik Magyarországnak kifelé való exportját a legfontosabb tételekben egyszerűen lehetetlenné kivánja tenni. Hiszen Ausztria vámtarifája 70. tételének árubevitelét engedélyhez köti és ezt teszi a legfontosabb cikkeknél, mint a bor. szalámi, sütemény, szőlő és must. És azóta is folyton és folyvást — amit a lisztnél tapasztalunk legjobban — meg kivánja nehezíteni a mi életbevágó termékeinknek oda való exportját. Hiszen a lisztnek is eddigi vámját 12 koronára akarja felemelni, a vágóállatokét 5 aranykoronáról 15 aranykoronára, a haszon- és tenyészállatokét 25 aranykoronáról 75 aranykoronára, a lovakét két év felett, 80 aranykoronáról 200 aranykoronára. Pedig ha megnézzük, hogy mi lehet oka, természetes és józan észből fakadó rezónja annak, hogy Ausztria ilyen elzárkózó politikát követ, erre választ egyáltalában nem tudunk kapni. Mert csak a fellegekben járó feltevésnek minősíthetjük Loucheur-nek a véleményét, amelyre a legutóbbi genfi tárgyalás folyamán 73. ülése 1927 június '22-én, szerdán. 7 olyan, diadallal hivatkoztak és amelyet igen helyesen utasított vissza a magyar képviselő, gróf Hadik János, amikor rámutatott arra, hogy az olyan jelentés, amely akképen akarja feltüntetni Ausztriának jövőbeli gazdasági fejlődését, mintha gabona szűk s égi étének néhány év múlva már 80%-át maga tudná fedezni, egyszerűen az utópiák birodalmába tartozik. Tény az, hogy Ausztria minden többtermelési törekvése ellenére is gabonaszükségletének legjelentékenyebb részét külföldről kénytelen fedezni és mindennemű ezzel ellentétes állítás egyszerűen taktikai fogásnak minősíthető. De Ausztria e tekintetben még tovább ment, hogy velünk szemben való animozitását dokumentálja. Például az 1925. évben búzaszükségletének 50%-át, 1,250.000 métermázsát a tengerentúlról szerezte be, búzalisztből pedig 115.000 métermázsát hozott be a tengerentúlról, mikor ezt kapui előtt, Magyarországon is megtalálhatta volna. Nem hihetünk mást, mint azt, hogy Ausztria ezzel a taktikával agrárszomszédjait kegyelemre való megadásra szeretné rákényszeríteni, amennyiben most már sokkal tovább ment, mint a kölcsöntárgyalásokkor Genfben felmerült azoknál a terveknél, mikor azt mondották, hogy ne tápláljunk mi megszálló reménységeket, ne akarjunk üvegházi ipart fejleszteni, — mint ők mondották — hanem elégedjünk meg a mezőgazdaságban gyökerező iparunknak fentartásával és kifejlesztésével. Ausztria most már sokkal tovább megy; most már ezt a mezőgazdasági iparunkat is létalapjában támadja meg és akarja elpusztítani, sőt ennél is tovább megy, hogy iparunkat és mezőgazdasági iparunkat is elpusztíthassa, nyersterményeink elől is legalább egy ideig elzárja kapuit, amennyiben a tengerentúlra megy olyan áruknak beszerzéséért, amelyeket itt nálunk is megtalálhatna. Ilyen körülmények között jóakaratot, támogatást mi Ausztriától aligha remélhetünk. De kérdezhetjük más szempontbóLis, mi lehet tehát Ausztriának célja és szándéka, hogy ezt a politikát ilyen következetesen kövéül Hiszen nemcsak mezőgazdasági termékeivel nem tudja fedezni szükségletét, hanem ipari termékeinek sem tud exportpiacot teremteni, pedig iparának fejlődése nem mutat olyan rendkivül kedvező és szerencsés képet, hogy egyszerűen ellökhetné magától Magyarországot és azt a keleti piacot, amelyre a nyugati iparokénál sokkal selejtesebb áruival feltétlenül rá van utalva. Hogy hogyan fogja megvívni azt a harcot, amelyet ő kezdeményezett és amelyet ő akar, hogyan fognak végződni azok a támadások, amelyek egy fennálló vámszerződés ellenére most már sokkal szigorúbb feltételeket szabó vámnovellának beterjesztése után aktuálisakká váltak, azt nem tudhatjuk. De egy bizonyos, t. Képviselőház^ az, hogy a ma fennálló vámszerződés érvénye alatt tulaj donképen állandó vámcsatározásokat kell folytatnunk olyan szomszédainkkal, amelyekkel ezen szerződések alapján tulajdonképen fegyverbarátságban állóknak kellene magunkat tartanunk. Ha azt nézem, hogy az osztrákok ebben a csak nemrégen megkötött vámszerződésben is a lisztnél 1*70 aranykoronás tételt állítottak be s hogy azt ma 12 aranykoronára akarják felemelni, akkor azt kell mondanom, hogy ez még tárgyalási alapnak sem kínálkozik komolyan. Ha azt látom, hogy abban a vámszerződésben, amelyet velünk kötött, egy 25 aranyfilléres gabonavám van beiktatva — amely csak a gabonaárak jelentékeny esése esetén emelkedhetnék 4 aranykoronára — és hogy ezzel szemben ma ilyen kö-