Képviselőházi napló, 1927. V. kötet • 1927. május 31. - 1927. június 20.

Ülésnapok - 1927-69

Az országgyűlés képviselőházának 69. ülése 1927 június 17-én, pénteken. 351 lyek azután olyan megtévesztésre vezethetnek, hogy azt mondják: a munkásság visszaél törvényadta helyzetével, valamint visszaélnek az orvosok is azzal, mikor a munkásokat jóhiszemüleg betegeknek nyilvánítják, holott az illetők tulaj donképen nem azok. Csak rámutatok egy elég éles ellentétet mutató körülményre. Például egyik gyárban megtörténik az úgynevezett munkás el bocsátás a gyárüzem redukálása miatt. Ezt az illető művezető mindenesetre mindenkor hamarabb tudja meg s akkor már figyelmezteti a munkásokat arra, hogy vagy igyekezzenek maguknak más elhelyezkedést keresni, vagy pedig igyekezzenek olyan betegséget jelenteni, amelynek alapján a pénztárt igénybe vehetik. Nem veszem rossznéven nekik ezt s nem vehetem rossznéven annak az orvosnak sem, mert egy munkában elöregedett munkásnál mindig lehet találni olyan szervi elváltoztatásokat, amelyek azután azt eredményezik, hogy az illetőt betegnek kell kiirni, betegnek kell jelenteni s ezzel feleslegesen növelni a betegségi biztosítás terheit. Ha meglesz, itt a munkanélküliség ellen való biztositás és meg lesz az aggkori és rokkantság esetére való biztositás, akkor ez természetszerűen nem fog^ bekövetkezni, mert azt is koncedálja igen t. képviselőtársam, hogy az ilyen elbocsátásoknál nem a 20 és 25 éveseket, hanem igenis, a munkában elöregedett 50—60 éves embereket bocsátják el; ezért igazán csak tisztelettel tudok adózni azoknak az. intézményeknek, amelyek gondoskodnak vagy hajlandók gondoskodni a munkásoknak aggkor esetére való biztositásáról. Az egész civilizált világon egyedüli álláspontot foglal el ez a törvényjavaslat a biztosítási szervezet tekintetében is. Az 1907 :XIX. tcikk a munkásbiztositási szervezet terén megvalósította a munkásbiztosiitás egységesítésének és központosításának mindenütt eredménytelenül hangoztatott jelszavát. Én itt ezen a helyen is bevallom álláspontomat és nem vagyok hajlandó azt véka alá rejteni, mint ahogy ahányszor érdekltségi értekezletek voltak akár a népjóléti ministeriumban, akár másutt, minden alkalommal ezt a véleményt vallottam magaménak és teljesen ellentétes álláspontot foglaltam el, mint amelyet a törvényjavaslat ebben a kérdésben elfoglal. Mert lehet a kérdést esetleg másként is megoldani, lehet ugyanazok felé a célok felé törtetni s lehet azokkal a célokkal ugyanazokat az eredményeket elérni, amelyeket ez a törvényjavaslat is elért. De hivatkozom a német példára, ahol mindezek a kérdések külön vannak választva és teljes harmóniában ki tudják elégíteni ugy a munkásbiztositás érdekét, valamint azokat a közegészségügyi és szociális érdekeket, amelyeket velük szemben a német nemzet egyáltalában maga a szociálpolitikai álláspont támaszt. A munkásbiztositás akkor Magyarországon már másfél évtizedes, külföldön pedig több évtizedes múltra tekinthetett vissza, amikor ez az álláspont itt nálunk érvényesült. Ai tapasztalatok azt mutatják, hogy nálunk is sok volt az életképtelen kis betegsegélyző pénztár. A bajok orvoslása az lett volna, hogy ezeket a kis pénztárakat be kellett volna olvasztani nagyobb életképes pénztárakba, még pedig ugy és olyan mértékben, mint ahogy azt a tényleges viszonyok és a várható fejlődés megkívánta. Ennél a pontnál érvényesült azután az a bizonyos centralizáció, amely azt mondja, hogyha a sok pénztár rossz, akkor a kevés pénztár jobb, tehát a legjobb az egy pénztár. Ezt az elvi álláspontot én a magam részéről nem tudom aláirni. Megszületik tehát a központosított betegsegélyző pénztár eszméje, amely egy szervezetbe kényszeríti a teljesen különböző természetű, sok tekintetben ellentétes érdekű pénztárakat. Elégséges a vállalati és kerületi pénztárak, a vidék és a nagyvárosok közötti különbségekre rámutatni és érdekellentétekre felhivni a figyelmet. A kerületi Pénztárnak érdeke, hogy ne legyen vállalati pénztár és mégis a Kerületi Pénztár a Vállalati Pénztár ellenőre, vagyis a Kerületi Pénztar igyekszik megakadályozni, hogy a vállalati pénztár érvényesüljön. A vidéki és fővárosi munkásság és lakosság között is óriási életszínvonalbeli különbségek vannak. A városiaknál nagyobb igények mutatkoznak, azok jobban ki is használták minden alkalommal a pénztárakat és igy természetes, hogy az egységesítés és központositás, vagyis a közösen viselt terhek mellett a vidékiek a rövidebbet húzták, mig a városi munkásság jobban kihasználván a Pénztárt, a ma részére nagyobb összegeket vont el a betegségi biztositótól. Ezeknek a tényezőknek elhanyagolása azután intézményesen biztosított és kikerülhetetlenné tett két olyan dolgot, amelyet mindenképen el kellett volna kerülni a szervezet sikeres működése érdekében: az örök harcot és a pénzügyi felelőtlenséget. Mert sajnos, a pénzügyi felelőtlenség sodorta azután a Munkásbiztositó Pénztárt abba a csődbe, amelynek alapján azután 1919-ben föl kellett függeszteni a Munkásbiztositó Pénztárnak autonómiáját. Tetézte a dolgot az, hogy az akkor behozott kötelező balesetbiztosítás lebonyolítását ugyanarra a szervezetre bizta a törvény. Ez volt az egységesítés. Az egységesítés jelszavának keletkezesét logikailag vagy legalább a logika látszatával szinte lehetetlen nyomon követni. Ha az 1907 : XIX. te. indokolását olvassuk, azt találjuk, hogy arra, hogy keresetképtelenség, betegség, baleset vagy rokkantság, illetve aggkor következtében áll-e elő a biztositás, a szervezet befolyással nincs, úgyhogy csekélyebb ipari népesség mellett a keresetképtelenség minden esetére való biztosítására célszerűen csak egy intézmény volna létesíthető. Logikus indokok helyett tehát annakidején dogmatikus kijelentések történtek. Ennek pótlásaképen történt még azután az a jövendölés, hogy az egységesítés mellett az adminisztráció költségei kisebbek lesznek. Erre a tényekre tulajdonképen rácáfoltak, mert az adminisztrációs költségek annyira nagyok lettek és voltak, hogy elköltötték még azokat a balesetbiztosítási tartalékalapokat is, amelyekhez hozzányúlnia az autonómiának tulajdonképen nem lett volna szabad. A kormány képviselője, Szterényi akkori államtitkár a képviselőház naplójának tanusága szerint a szervezet tekintetében felmerült aggályokat azzal oszlatta el, hogy hivatkozott Poscdowski akkori német birodalmi belügyi államtitkár kijelentésére, aki a következőket mondotta: »vajha abba a helyzetbe juthatnának, hogy egységesíthetnék szervezeteiket, mert ez volna az ideális megoldás.« Hivatkozott még egy osztrák és két német kormánytanácsosra, akik szerint a javaslat egész Európában a legmodernebb. Tehát Szterényi is tekintélyi érdeket sorakoztatott fel, logikus indokok helyett. Egyébként nehéz, sőt lehetetlen lett volna az egységesítést logikusan indokolni, mert az egységesítést csak a logika és a tárgyi szempontok teljes mellőzésével lehetettt alátámasztani. A tárgyi szempontok logikus