Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.
Ülésnapok - 1927-46
80 r Az országgyűlés képviselőházának 4 Vagyok róla győződve, hogy azokat az indokokat, amelyek felszólalásomra késztettek, helyeselni fogják. Általánosan hangoztatott közfelfogás, hogy szabad-e nekünk kalácsról, csemegéről, művészetekről beszélni akkor, amikor olyan tömérdek magyar népiskola hiányzik az országban és amikor a magyar kultúrának még a legfeketébb kenyérre sem jut? Ezzel az általánosan hangoztatott közfelfogással szemben bátor vagyok leszegezni, hogy amiként a cukor és a fűszer nem hiányozhat az étrendből az egyén egészségének veszélyeztetése nélkül, épenugy nem hiányozhatnak a nemzeti kultúrpolitikai programúiból a kultúra fűszerei: a művészetek és azok luxusa sem, a nemzet egészségének veszélyeztetése nélkül. (Esztergályos János: De ha nincsen ing, plasztron hiába van!) Amennyiben pedig egyes orvosok azt állítják, hogy egyik fűszer hasznos, a másik káros, nem lehet reánk nézve sem közömbös, hogy a kultúrát izesitö eme művészetek milyen recept szerint kezeltetnek és milyen elbánásban részesülnek az állam konyháján. Méltóztassanak megengedni, hogy ezt az álláspontomat kissé megvilágítsam, (Halljuk! Halljuk!) Teljesen tisztában ve gyök azzal, hogy a kultuszkormány minden erejét a népiskolai rendszer kifejlesztésére fordítja. Helyesen teszi, mert ezáltal nemzeti kultúránk alapjai fognak végeredményben elkészülni. Méltóztassék azonban nekem megengedni, hogy emellett, ennek szem előtt tartásával a magasabb kultúra erőteljes továbbvitelét és továbbfejlesztését ajánljam a t. minister ur szives figyelmébe. (Helyeslés jobbfelől.) Amennyire politikai létfeltételnek tekintem, hogy népiskolai rendszerünk alapjait kiépítsük, épen olyan politikai létfeltételnek tekintem azt is, hogy a mi magasabb művészeti kultúránk olyan polcra emeltessék, hogy példaadó tényezővé legyen, amelynek elfogadása kívánatosnak tűnik fel a tőlünk elszakított testvéreink előtt is. (Helyeslés a jobboldalon és a középen.) A népek létharca végeredményben a kultúrák harca. Ebből a szempontból teljesen törvényeseknek, legálisaknak ismerem el azokat az eszközöket, amelyekkel a kultúra hódit. Hódit a kultúra gyűlölet nélkül, hódit vér nélkül, békésen, de annál hatásosabban. Sok dolgot lehet igy elérni, amelyet elérni, a politika nyelvezetével megoldani sohasem fogunk. Ezt várom én a mi kultúránktól, a mi tehetséges magyar fajunk kultúrájától. Ebből a szempontból nézve a dolgokat, méltóztassék nekem megengedni annak kijelentését, hogy szerény véleményem szerint a mi magasabb művészeti kultúránk a mi mindenképen megkívánható kulturfölényünknek van olyan elengedhetetlen és lényeges része, mint a magasabb elméleti oktatás. Egyetemeink ontják évről-évre a kiválóbbnálkiválobb képesítést nyert orvosokat, tanárokat, gazdákat. Ifjaink kiváló diplomákkal kezükben, lobogó munkakedvvel és lángoló lelkesedéssel készülnek nem csak az élet nagy harcát megvívni, hanem arra is, hogy a határon túl is hirdessék a mi szellemi és kulturfölényünket, hirdessék a rni törhetetlen élni akarásunkat. Az if mság lángoló munkakedvének és lobogó lelkesedésének néhány hónapja és néhány éye után fáradtan hanyatlik le ambíciójuk zászlaja. A rózsaszínű álmok hamarosan szürke, piszkos mindennapi köddé válnak. Mint a gyilkos tőr hatja át a lángoló ambícióját Madách modern Ádámjának hazánk lesújtott, tönkretett helyzete, amelybén még a legkiválóbb diploma is csak nehezen tudja megnyitni a száraz kenyérhez vivő utat és a külföl'. ütése ÍÖ2^ május 13-án, péníehe^. dön uralkodó épen olyan kenyérharc, tetézve még azzal a gyűlölséggel is, amelytől ma is alig mentesül az odakünn próbálkozó magyar ifjú, még súlyosabbá teszi a küzdelmet. Mi tudjuk a mi fölényünket a magasabb elméleti oktatás terén, de mit ér mindez, amikor ifjaink itthon kenyérhez jutni nem tudnak, ha pedig igen, akkor munkakedvüket felőrli az élet rettenetes küzdelme? Mit ér mindez, ha a tudomány hivatott papjai külföldön szóhoz jutni nem tudnak és nem mondhatják azt, hogy él itt egy csendes magyar nép, amely a tudományos felkészültség terén felveszi bárkivet a versenyt és nem hajlandó odaadni azt a kultúrfölényt, amelyet ezeréves harcai közepette megszerzett. Gondoskodnunk kell tehát arról, hogy magasabb művészi kultúránkat juttassuk olyan helyzetbe, hogy ne csak önmagában véve tegyen megdönthetetlen,elvitázhatatlan bizonyságot arról, amit előbb mondani bátor voltam, hanem segítségére siessen a mi tudományos kultúránknak akkor, amikor azt támadják és fenyegetik. A művészi kultúrák harcában nincs szellemi sorompó. Anyagi eszközök hiánya, gyűlölség, kenyérharc, irigység nem állhat útjába a művésznek. Még a fáradságot nem ismerő szorgalom sem pótolja a tehetséget, amely szárnyal szabadon, megkötöttség és vízumok nélkül és büszke hirdetője e nép szellemi és kultúrfölényének. Művészi kultúránk ma nemzeti vagyon, amelyet veszni hagyni nem szabad. Ez figyelmet követel fenn és lenn egyaránt, itt mindenkinek meg kell tennie a magáét. Ez ma már nem egypár csökönyös zseni élet-halálharca, saját tehetsége és a szerencsetlen idők között. Ez nem a véletlen műve, hanem az egész társadalomra kiterjedő nagy költségekkel alátámasztott organizáció. Művészi intézményeink, színházaink, képtáraink tanúskodnak erről a rendszeres kifejlődésről. Ez a társadalom Petőfi, Arany, Vörösmarty és Munkácsy szellemi irányításában él és a multak megértésén nevelkedett. Ennek a művészeti kultúrának a nemzet öntudatos életéhez igen sok köze van* Egyedül művészetünk versenyképes ma és ezen a téren a legkiválóbb nemzetekkel felvehetjük a versenyt. Az utódállamok nagy részben a mi művészetünkkel szerepelnek még ma is külföldön, de mindent elkövetnek arra nézve, hpgy ezt a közöttünk lévő távolságot behozzák. Félek tőle, ha a kultúra nein kap több megértést, több támogatást, ezt a fölényünket is el fogjuk veszíteni. Legtehetségesebb művészeink 90%-a szegény, a legnagyobb nélkülözés közepette sem tudja beszerezni a szükséges hangszereket, festőszereket és egyéb szükséges művészi eszközöket. Vásári iparművészeti munkák, nyomorúságosan fizetett arcképek plakátragasztás, éjjeli muzsikálás adják meg a legszükségesebb anyagi eszközöket. Ennek az egykor fényesen ragyogó, de ma a pusztuláshoz közeledő társadalomnak érdekében kérem a minister ur erőteljesebb támogatását. Legyünk tisztában vele, hogy nemcsak a művészet mecénásai fogytak el nálunk, nemcsak a művészi intézmények tengődnek és sorvadnak nagyobb állami támogatás ínján, de apátiába esett az a közvélemény is, amely azelőtt támogatóíag, hangos szóval, de mindig nyitott erszénynyel sietett a magyar művészetek támogatására. Igaza van az igen t. minister urnák, nemzeti közérdeklődés nélkül, pusztán hatósági erővel nem lehet lendületbe hozni a kultúra hajtókerekét. Kell hogy ez az egész kulturális világ követelése is legyen. Bizonyos azonban az is, hogy ennek a lendületbe hozott keréknek további olajozását el fogja végzeni a fejlődni kezdő, a magyar kultúra iránt újból éledő érdeklődés, amely újból szívesen