Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.
Ülésnapok - 1927-46
r Áz országgyűlés képviselöházánaJc 46. ülése 1927 május 13-án, pénteken, 59 tatásával nem lehet szolgálni. Ha szolgálni l akarjuk a magyar kultúrát, ha össze akarjuk azt forrasztani a nagy európai eszmeáramlatokkal, ha küzdeni akarunk a mozik depraváló hatása és a magánszínházaknak nem mindig választékos műsora ellen, akkor tessék az államnak áldozatokat is hozni tudni, mert ezek az áldozatok nem esnek majd terméketlen talajra, s ha ma nem, tíz vagy húsz év múlva meg fogják hozni a maguk gyümölcsét. Jó előadás és változatos műsor, olcsó helyárak, olcsóbbak, mint a magánszínházaké, még a klaszszikus daraboknak is sikert és hatást fognak hozni. (Ugy van! Ugy van!) Igaz, t. Képviselőház, hogy a Nemzeti Szinház mai gárdájára rendkívüli, feladatokat hárít igy is a mai klaszszikus műsor előadása és fentartása. Ha elgondoljuk, hogy egy klasszikus darabnak betanulása, mint például a Hamleté, 30 próbát igényelt és háromszor került összesen szinre, (Jánossy Gábor: Mindig ugy volt!) — azelőtt csak négy vagy öt próbát tartottak, — ez olyan feladat elé állit ja az amugyis kicsi, amugyis túl feszitett és túligénybe vett Nemzeti Színházi személyzetet, amely csak tiszteletre kell, hogy gerjesszen mindenkit. Ennek is azonban mi az orvossága? Ki kell egészíteni a gárdát, amely hűségesen a nemzet napszámosakónt szerepel. Mit látunk e helyett? Nemhogy létszámszaporitás volna a Nemzeti Színháznál, hanem igenis, egészen állami tisztviselői beosztással egy létszám van megrögzítve, amely nemcsak, hogy nem szaporittatik, hanem eddig bizonyos éveken keresztül mes- > térséges csökkentésnek volt alávetve. Ezért nincs azután ma — tisztelet a kivételnek — kiforrott drámai hősünk és kiforrott drámai hősnőnk a Nemzeti Színháznál. Ezért nincs szalonhősünk és szerelmesünk, ezért van csak egy naivánk. Ha elismeréssel is adózunk egy-egy olyan színésznek, mint Odry, aki ma szinte több. mint a felét vállán hordja a Nemzeti Szinház műsorának, és karakterszínész épugy, mint drámai- vagy szalonszinész, ha elismeréssel adózunk egy Rózsahegyi nagyszerű emberábrázolásának, Gál Gyula, vagy Kiss Ferenc művészetének s mindazoknak a többieknek, akki a maguk tehetsége szerint hozzájárulnak ennek a nívónak fentartásához, hangsúlyoznunk kell, hogyami ott van, nem elegendő és az nem lehet elégséges és megfelelő, hogy egy ilyen állami intézménynél, egyedüli nagy drámai színpadánál Magyarországnak ne lehessen egy holnap felfedezett Duset Magyarországon csak azért belekapcsolni a Nemzeti Szinház tagjainak sorába, mert a hivatalosan felállított létszám nem engedi meg azt mindaddig, amig egy kifáradt, régi Nemzeti Szinhazi művész örökre le nem hunyja szemét. És ennél egy szót kell szólnom arról is, micsoda lehetetlen helyzet az, hogy ugyancsak ennek létszámnak beosztásánál és rideg bürokratikus fentartásánál fogva a Nemzeti Színház nincs abban a helyzetben, hogy más magánszínházaknál működő kiváló és elsőrangú tehetségeket bekapcsolhasson a> maga tagjai sorába. Hogyan lehet az, hogy amikor az előbb felsorolt óriási hiánynál fogva a dráma és a vígjáték minden szakában szükséget látunk, mégis soha meghivás nem ment egy Gombaszögi Fridához, vagy Varsányi Irénhez és hogy Góth Sándor nem szerepel a Nemzeti Szinház tagjai között, sőt mi több, egy olyan drámai művésznőt, mint Darvas Lily, ki enp-Mtek vándorolni külföldre, aki ma egyik vezető csillaga a drámai művészetnek Európában. Ha azonban egy pillantást vetek — nem untatom a t. Házat számokkal — azokra a keretekre, amelyeket az állam bőkezűsége a magyar drámai művészet istápolására rendelkezésre bocsát, megtalálom a magyarázatát ennek a teljesen lehetetlen helyzetnek. T. Ház! A békében a Nemzeti Színház összbevétele pengőre átszámítva 5200 pengő volt, ma teltházzal a helyárakra való tekintettel csak 3900 pengő és az árak, — mint az előbb hangsúlyoztam — ha sikerrel akarnak konkurrálni a magánszínházakkal, még mindig magasak. A bevételi lehetőség igy sokkal kisebb mint a békében volt. Viszont a szubvenció békében 1,300.000 pengő volt, ma pedig'csak 700.000 pengő. Békében ez a 1,300.000 pengő szubvenció — az igen t. államtitkár ur elődjeitől megtudhatja — májusban mindig elfogyott és a békebeli kormányzatok bőkezűsége májusban ezt a már-már megszokott pótlást mindig megadta. Ma 600.000 pengővel kevesebből ki kellene jönni az egész esztendőben. Békében 46 tagu zenekara volt a Nemzeti Színháznak, ez 46.000 pengőbe került, ma csak 16 tagja van és 57.000 pengőbe kerül. És végül, ami a legnagyobb aktualitással bír, az az, hogy e pillanatban a rendelkezésre álló beruházási összegekből 100.000 pengőt, mondd: százezer pengőt hajlandó a kormányzat a Nemzeti Szinház felsególyezésére rendelkezésre bocsátani. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, ha panasz hangzik fel nemcsak a vezetőség, de a közönség körében is. És az én szavam azért hangzik el itt ezen a téren, — bár nem áltatom magamat, hogy a költségvetés megrögzített keretein változtathatnánk — hogy a sokkal simulékonyabb és hajlékonyabb beruházási tételeknél, ho lehet, a Nemzeti Szinház számára olyan szűken kitervezett 100.000 pengő emeltessék fel. Pár szót kívánok szólni, t. Képviselőház, mielőtt zenei életünkre áttérnék, a színművészeti akadémiáról is. A színművészeti akadémiának az a nagy hivatása van, hogy színművészeket neveljen. Ez az akadémia nagyszerű missziót teljesített s hazafias intézet volt úgyannyira, hogy a kommunizmus után még csak vizsgálat sem indult ellene, mégis a felépítés helyett leépítés folyik benne. A titkárát, aki évtizedekig ott dolgozott, ugy leépítették, hogy három hónap alatt belehalt s ma nincs senki, aki a színművészeti iskolánál az adminisztrációt elvégezné. A negyedik évfolyam helyreállítását évek óta sürgetik, de nem tudják elérni. Az 1920/21. évben a minister ur elfogadta az uj tantervet, amely teljesen modern s a mai követelményeknek teljesen megfelelő magaslatra emelte volna ezt a főiskolát, költségek hijján azonban ez a hat esztendővel ezelőtt elfogadott tanterv még ma sem lépett életbe s ennek megfelelően a rendezés igen fontos tanítása még máig sincs beiktatva az Országos Színművészeti Akadémia tantervébe s Magyarországon az állami színházak, de az egyéb színházak számára is a rendezést egyáltalában nem tanítják. Pethes, Csillag, Gyenes legelső oktatói a magyar színészetnek meghaltak, helyettük egy embert, Nagy Adorjánt angazsálták. Odry, Góth, Horváth Jenő, Rózsahegyi mind egyegy elsőrangú pedagógusa volna a magyar színművészetnek és nemcsak ábrázoló művésze nem nyernek alkalmazást a Színművészeti Akadémián, jóllehet, hogy üres helyek vannak, de talán nem is vállalkoznának^ reá, olyan fizetésben részesülnének. (Várnai Dániel: Ez az!) T- Képviselőház! Ezekután áttérek másik nagy bajára színházi és zenei művészetünknek, a zenei kérdésre.
