Képviselőházi napló, 1927. IV. kötet • 1927. május 12. - 1927. május 30.
Ülésnapok - 1927-46
Az országgyűlés képviselőházának 46. ülése 1927 május 13-án, pénteken. 89 viseltetett olyan érdeklődéssel, annyi hittel és reménnyel, mint épen most gróf Klebelsberg kultuszministersége alatt. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a közéven.) Neki sikerült a magyar kultúrpolitikába nagyvonalúságot, egységes gondolatot, koncepciót, életet és termékenységet belevinni. Néhány héttel ezelőtt báró Wlassics Gyula egyik lapban ugy nyilatkozott, hogy az ő ministersége idejében a kultuszministernek állandóan a legnagyobb pénzügyi nehézségekkel kellett küszködnie és hogy valóságos szenzáció volt. ha a kultusztárca dotációját sikerült pár százezer koronával felemeltetni. Gróf Klebelsberg kultuszminiszter ur sokkal szerencsésebb helyzetben van, mert a kormányelnök ur is, a pénzügyminister ur is kellő megértéssel viseltetik a kultusztárca szükségletei iránt. (Esztergályos János: No, talán mégsem egészen! — Zaj a szélsőbaloldalon.) Akármit beszélnek közbe az urak, történeti faktum az, hogy a kultuszminister urnák a ministerelnök ur és a pénzügyminister ur se* gitségével sikerült megmenteni a négy magyar egyetemet és sikerült kimenteni rettenetes válságából a magyar tudományt. Ha a világháború előtti évtizedekben az ország akkori anyagi erejéhez képest annyit áldozott volna ennek az országnak a kultúrájára, akkor kulturális tekintetben egészen más faktor lettünk volna Európa előtt. Mi Európában jelentettünk politikai, katonai gazdasági hatalmat, de nem jelentettünk kulturális hatalmat. A világháború katasztrófája pedig megmutatta, hogy minden más hatalom mulandó, megsemmisíthető, csak egyetlen hatalom gránitalap, amelyet semmiféle katasztrófa, krizis meg nem ingathat és el nem seperhet, a kulturális alap. Amikor az igen t. kultuszminister urnák, igazán nem bizantinizmusból. hanemi teljes meggyőződésből a legnagyobb elismeréssel adózom, akkor természetes,. hogy amellett jogom és kötelességem — kötelességem mint kép^ viselőnek és mint szakembernek — elmondani véleményemet azokra a részletkérdésekre nézve is — a maga egészében, a maga céltudatosságában, a maga átölelő voltában a minister ur kultúrpolitikáját természetesen helyeslem — amelyek tekintetében talán nem egészen és nem minden szempontból tudok a kultuszminister úrral egyetérteni. A kultuszminister ur sok kiváló tulajdonsága közül értékélésem szerint legfényesebb tulajdonsága nagy szervező tehetsége, nagy szervező ereje. Ezzel a szervező erővel egy nagy keretet állapított meg, amelybe beleállitja egész kultúrpolitikai munkásságát. Ez a keret azonban az én érzésem szerint, legalább is azokon a területeken, ahol nekem közvetlen tapasztalatom van. bizonyos tekintetekben túlságosan tág, máskor meg túlságosan merev. A kultuszminister nr bizonyosan meg van róla győződve, hogy ebbe a tág keretbe az emberek, az intézmények, a dolgok majd belenőnek s mivel a kultuszminister ur erős akaratú ember, bizonyos merevséget is adott ezeknek a kereteknek, mert azt akarja, hogy a dolgok, az emberek, az intézmények abban az irányban és formában fejlődjenek, amint ő azt helyesnek tartja. Én azonban; azt gondolom és sokszor azt tapasztaltam, hogy nem mindig jó a túlságosan tág keret ós különösen nem jó a merevség'. Azt hiszem, hogy ebbe a keretbe sok minden belefoglaltat ott, ami nem fog egészen életképesnek, egészen termékenynek mutatkozni, sok olyasKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. IV. féle, amelyhez, hogy igazán kiépíthessük, talán nem lesz meg a szükséges anyagi erő. Azt gondolom, hogy ezeknek a kereteknek egyikmásik szempontból szűkebbeknek kellene lenniük, de elasztikus oknak is kell lenniök szervezetünkben, hogy a közvetlen élet, a való szükséglet a lényegében és természetében levő erő és irányzat szerint ezt a keretet, ha kell, tágítsa és ezt a keretet a való, igazi, közvetlen élettel betöltse. A Ház néhány héttel ezelőtt tárgyalta a külföldi ösztöndíjakról és a Collegium Hungaricumról szóló törvényjavaslatot. Akkor a legnagyobb egyetértéssel, lelkesedéssel és hálával üdvözöltem ezt a két javaslatot, de arra nézve, hogy kik küldetnek ezekbe a kollégiumokba és arra nézve, hogy miképen adományoztassanak ezek az Ösztöndíjak, bizonyos aggodalmaim voltak, amelyeket ma az idő rövidsége miatt is ismételni nem akarok. Akkor a kultuszminister ur volt szives aggályaimra felelni, a bécsi Collegium Hungaricum derék, buzgó igazgatója pedig hosszabb írásban is igyekezett ezeket az aggályaimat eloszlatni. Be kell vallanom, aggályaim ma is fennállanak s csak arra kérem az igen t. kultuszminister urat, hogy ezeket az aggályokat, — amelyeket a szakemberek közül sokan, akik a magyar tudósképzésben évtizedek óta közvetlenül résztvesznek, osztanak, — a végrehajtásnál, amenynyire lehetséges, méltóztassék tekintetbe venni. Mint már jeleztem, a kultuszminister urnák egyik igen nagy érdeme, hogy fenn tudta tartani a négy magyar egyetemet. Annak idején, megvallom, kishitű voltam: az első nemzetgyűlés idején magam is lehetetlenségnek tartottam, hogy a négy egyetemet ugy fenn tudjuk tartani, hogy azok ne zugegyetemek legyenek, hanem igazi, a kor és a tudomány színvonalán álló egyetemek. Örömmel tapasztaltam azonban, hogy az igen t. kultuszminister ur valami varázserővel elő tudta teremteni azokat az anyagi eszközöket, amelyekkel ezeknek az egyetemeknek a jelenét biztosítottuk és hiszem, hogy intézményesen a jövőben is biztosítani lehet. Nagyon helyeslem, hogy a kultuszminister ur igyekszik a hallgatóságot decentralizálni. Budapesten, különösen némely tanszékeknél, például a saját tanszékemen is olyan nagy a hallgatók száma, hogy azokkal úgy, ahogyan kellene és szükséges volna: egyenként és személyesen foglalkozni lehetetlen. Én tehát helyeslem, hogy az igen t. kultuszminister ur ösztöndíjakkal és internátusok felállításával szaporítja a vidéki egyetemek hallgatóinak számát, mert ott igazán nagyon kevesen vannak. Nem áll azonban az, hogy a vidéki egyetemeken nem tudtuk betölteni a katedrákat. Elsőrendű tudósok vannak ott is, úgyhogy a vidéki egyetemeknek is kellő számú hallgatójuk lehetne. Én azonban mégis helytelennek tartanám, ha valaki a nélkül szerezne egyetemi diplomát, hogy legalább két szemesztert Budanesten töltött volna. Lehetetlennek tartom, hogy az ország intelligenciájának nagy része ugy lépjen át a magyar élet vezető osztályába, hogy ne ismerje az ország fővárosát. Nem ugy értem, hogy ne ismerje az ország fővárosát, mint várost, hanem ugy, hogy azokat a kultúrintézményeket ne ismerje, amelyeket ez a főváros magában foglal. Akármennyire becsüljük is a vidéki városainkban uralkodó szellemet, mégis tény, hogy az ország állapotát áttekinteni, — bár ' mi is később az illetők hivatása — az ország kapcsolatait a külföldi problémákkal, a külföldhöz való viszonyban, bármilyen szakmáról van is 12