Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.
Ülésnapok - 1927-37
54 Az országgyűlés képviselőházának 37, a kisgazdatársadalomnak felkarolásával, igazságos és progresszív adóztatással s népjóléti intézmények létesítésével (Esztergályos János: Tessék megcsinálni!) és — amit talán elsősorban kellett volna emlitenem -t- a munkásság életviszonyaiban megnyilvánuló és széles rétegekben elterjedt visszásságoknak és igazságtalanságoknak megszüntetésével. (Esztergályos János: Tessék megcsinálni! Üdvözölni fogjuk! — Szabó Imre: Hol vagyunk ettől? — Gaál Mihály: Megcsináljuk! Segítsenek megcsinálni!) Mert ezek tagadhatatlanul égbekiáltóak. A kapitalizmus önzése a munkások hekatombáit áldozza fel, szinte vérszopó s a lenyomott munkabérekben valóságos modern antropofágiát, emberevést visz végbe. Ezt nem én állapítottam meg, nem is egy szociális iró, hanem a polgári társadalom alapján álló nemzetgazdász, Schaeffle mutatta azt ki. Okoskodása, amelyet teljes egészében aláirok, a következő: Minden emberi tevékenység az agyvelő e az izmok munkája; természeti törvény tehát, hogy az iparcikkekben, a terményekben megaludt emberi velő és vér lappang, mert annyi erőt adott ki az ember, amennyi kellett a termés előállitására. Mármost, ha az emberi életet fenn akarjuk tartani, legalább annyi erőt kell a szervezetbe visszaszármaztatnunk élelem, pihenés és üdülés alakjában, amennyit kiadott. Ha ezt nem tesszük, ha nem adjuk meg a jogos és méltányos munkabért, ha a munkás önmagát emészti fel és nincs módjában kárpótolni erejét, akkor a termeivényekben tényleg embertyért iszunk (Ugy van! a középen.) és modern anthropofágiát űzünk. És eltekintve a modern kannibálizmustól, mi történik ma a nemzetgazdasági élet óriásüzemében és milyen a sorsa a munkásnak? Vegyünk egy munkást, aki élete derekán megrokkan és munkaképtelen lesz. Szolgálta a közérdeket addig, amig szolgálhatta. - Szabad-e tűrni azt, hogy gyermekei éhen pusztuljanak, hiszen a legnagyobb és legelvetemültebb gonosztevőt és annak gyermekeit sem itélik éhhalálra? Egy másik munkás meghal, miután hazája iránt ugy teljesitette kötelességét, mint a katona, aki a haza védelmében esik el. Életében arca verejtékével, kezének munkájával, életének és egészségének kockáztatásával gyarapította a nemzeti vagyont. Szabad-e tűrnünk, hogy gyermekei, hogy hátrahagyott családja koldusbotot vegyen a kezébe? A harmadik munkás ép, erős és egészséges, de nincs munkája; gyárból-gyárba, utcáról-utcára, városból-városba megy és munkáért koldul, mint valami alamizsnáért. És késő este hazatámolyog fáradtan, elkeseredetten, üres kézzel, elkeseredéssel telt szivvel és ott találja hitvesét, aki oldalán az örömtelen lét napjait éli nap és mosoly nélkül és gyermekeit, akiknek arcáról az inség % a gond és fájdalom ri le. akik kenyeret kérnek, de nincs, aki szegjen nekik. Rémes dolog, t. uraim, a szegénység. Boldog, aki annak keresztjét és rémes voltát a saját testén nem érezte és áldhatja ezért az Istent. És jaj annak, ezerszer jaj annak, aki részvétlenül és érzéketlenül ment el a szegény ember baja mellett. (Ugy van! Ugy van! Taps a jobb- és a baloldalon.) Különben is mit várhatunk ilyen szerencsétlen exisztenciáktól? Idealizmust? A legtöbb ember, mi is, a körülmények szerint alakulunk és mit várhatunk a gyermekektől, akik már zsenge korukban találkoznak mindazzal, ami piszkit és ami a létnek brutalitásait érezteti velük? Mit várhatunk mi az agyonstraülése 1927 április 8-án, pénteken. pált emberektől, a társadalom teherhordóitól, akik közt és a barmok közt csak a különbség, hogy mig ezeknek istállójuk és takarmányuk van, azoknak sem otthonuk, sem kenyerük nincsen! Ha idealizmust, hitet, hazaszeretetet akarunk szivükbe plántálni, akkor emeljük őket le a mindennapi gyötrelmek kinpadjáról és teremtsük meg számukra az emberi létnek és az emberhez méltó létnek feltételeit. (Ugy van! Ugy van! Taps a jobb- és a baloldalon.) És ha felteszem a kérdést, hogy az utolsó évtizedekben történt-e valami ez égbekiáltó bűnök kiküszöbölésére, történt-e valami a munkásnyomor enyhitése érdekében, azt kell válaszolnom, hogy másutt sem történt sok, nálunk kevés, majdnem semmi. (Rothenstem Mór: Most saját maga adja meg a választ arra, hogy a magyar munkás miért nem hazafi! — Nagy zaj jobb felől. — Ivády Béla: Szép felfogás! — Madarász Adorján: A magyar munkások megköszönik ezt a minősítést! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Griger Miklós: A liberális pártrendszer és kormányzat, amely több, mint félszáz esztendőn keresztül boldogította az országot, minden inkább volt, mint egészséges szociálpolitikának forrása és termőföldje. Ellenkezőleg, ebből az irányzatból bontakozott ki, ebből táplálkozott Európaszerte és nálunk is az a gazdasági rendszer, amely a korlátlan gazdasági konkurrenciának intézményes, törvényes biztosításával a társadalmat atomizálta, a gazdaságilag gyengébbet az erősebbnek^ minden védelem nélkül kiszolgáltatta, a középosztályt tönkretette és reáfeküdt a szervezetlen munkástömegekre, kiszivta erejüket és vérüket, elkeserítette kedélyüket és elvett tőlük földet, napsugarat, levegőt és nem adott nekik lehetőséget arra, hogy emberek is legyenek. Ez a gazdasági rendszer volt oka annak, hogy a lekopott, leromlott és kiszáradt egyéni tartalmak pótlására az osztályöntudat lépett és az osztályérdek, vele az osztályharc és felfordulás, mert hiába, a tömegek jóléte a társadalmi béke alapja. A történelem igen szigorúan vezeti a maga könyveit és ha nagy tehertételek merülnek fel a tömeg rovására, abból mindig katasztrófák keletkeznek. T. Ház! Épen ezért az én tiszteletteljes kérelmem az: érezzük meg és érezzük át a kiszipolyozott szegénység keserűségét és akkor nyert ügyünk lesz, mert méltóztassék elhinni, eredetileg nem vallásellenes, nem hazaellenes törekvés, nem is a fennálló társadalmi és állami rend gyűlölete hajtotta a munkásságot a szociáldemokrácia zászlaja alá, hanem az a feltevés és az a tapasztalat, hogy a kormányoktól és az uralmon lévő politikai pártoktól hiába várja helyzete ja vitás át. Am, ha kézzelfogható bizonyítékokkal megértik, hogy az állam nemcsak szükséges, hanem jótékony intézmény is, ha meggyőződnek, hogy nem a szociáldemokrácia égisze alatt, hanem a kormányzat erőteljes munkásbarátpolitikája révén teljesül egyik jogos követelésük a másik után, ha látják, hogy elszántan vetjük magunkat a küzdelembe a munkásélet nivójának emeléséérti, ha látják, hogy jót akarunk nekik, egész jót, jót testüknek és lelkűknek, ha tapasztalják, hogy a trikolór nemcsak a nemzeti öntudat szimbóluma, hanem Veronika-kendője, melynek árnyékában enyhül a gond és amely könynyeket és verejtéket töröl, ott hagyják a vörös lobogót, kiábrándulnak a frázisokból és érzéktelenné válnak azon tüzes taplódarabok iránt, amelyek nem emberi fülekbe, hanem máshova valók.
