Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.

Ülésnapok - 1927-36

44 Az országgyűlés képviselőházának 36 jól méltóztatnak tudni, hogy a szanálással bizony nagyon sok klinikai gyakornokot és tanársegédet el kellett engedni a klinikákról s igy akárhány tehetséges, de szegénysorsu orvoskollégánk nem tudott ott maradni és tovább fejleszteni tudását, mert^ fizetést nem kapott és ott kellett hagynia állását. Vegyünk tekintetbe egy egyetemi tanársegédet. Egy egyetemi tanársegédnek, — pedig az egyetemi tanársegédséget körülbelül csak harminc éves korában vagy azután nyerheti el valamelyik orvos — aki pedig, amikor az orvosprofesszor el van foglalva, annak helyettese is, tehát sokszor egy klinikát kell, ha ideig-óráig is, felelősség mellett vezetnie, 159 pengő fizetése van egy hónapra, annak az ápolónőnek pedig, akire, ha az orvos nincs ott, a betegnek egészsége, sőt akárhányszor élete is rá van bizva az orvos után, 37 pengője van egy hónapra. Bár elismerem szerencsétlen országunk nehéz helyzetét, mégis azt tartom, hogy ezen az állapoton valamiképen segiteni kell. Méltóztassanak megengedni, hogy most néhány szóval próbáljam megvilágitani, mi lehet az oka annak, hogy a vidéken, de még a nagy városokban is ilyen nehéz az orvosok helyzete. Ez tulajdonképen a szociálpolitikába vágó kérdés volna, amelyet az egyes szociológusok más- és másképen próbálnak megvilágitani. Egyesek szerint az orvostársadalom ilyen helyzetének oka a társadalmi, gazdasági, rendi és személyi. A kérdés szociális, társadalmi oldalát illetőleg azt hangoztatják, hogy az a bizonyos közvagyon nincs egyenletesen elosztva — amint, hogy nem is lehet — emiatt nagy tömegek nyomorognak; magától értetődik, hogy ahol nagy tömegek nyomorban vannak, ott a kulturális és higiénikus érzék nincs kifejlődve s ott a tudatlanság és a babona nyomán sokkal jobban burjánozhatik a kuruzslás. Oka továbbá ennek a helyzetnek az, hogy a szegény, illetőleg kisexisteociáknak, a szegényebb néposztályoknak egészségügyi, illetőleg népjóléti intézetekbe való tomöritése megvan Budapesten, de a nagyobb városokban is, ahol klinikák vannak s ahol igen nagy számmal működnek ingyenrendelő intézetek, amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az;orvostársadalom imitt-amott nagy nélkülözéseknek legyen kitéve. Oka az orvosok mai helyzetének az orvostársadalom kiképzésének teljes hiánya is és az a valósággal álszenteskedő tan, amely csak arra tanitja őket, hogy mivel tartozik az orvos a társadalomnak, de arra nem, hogy mivel tartozik önönmagának és családjának ; más oldalról pedig akárhányszor a közügyekben való nagyfokú tájékozatlanságuk is. Ennek okát én inkább a személyi okok között találnám meg, mivel tudvalevő dolog, hogy nagyon sok orvos szegény sorsból kénytelen magát felküzdeni s bizony ezeknek a mostoha viszonyoknak a hatását sokáig nem tudja kiheverni. Ezáltal egyrészt gazdaságilag függő helyzetbe kerül, másrészt pedig az életfeltételekkel szemben könnyen megalkuvóvá lesz, úgyannyira, hogy még saját ügyesbajos dolgai tekintetében is valósággal rezignálttá lesz. így tényleg beléje nevelődik az a tudat, hogy az élettel szemben való minden igényről úgyszólván le kell mondania, ami pedig minden haladásnak éslküzdési vágynak kerékkötője, ha nem hansrzik el feléjük egyetlen biztató vagy intő szó, amellyel mintegy fokoznák ambíciójukat, hogy a társadalomnak egyik legnélkülözhetetlenebb elemei ők, hiszen az összes erkölcsi és gazdasági vagyonnak, magának az élet örömének egyetlen élő forrását képező egészségünket ők őrzik. Azzal szemben, hogy Magyarországon az orvosi társadalom milyen népszerűségnek és közkedveltségnek örvend, vegyük tekintetbe, hogy ; ülése 1927 április 7-én, csütörtökön. külállamokban, pl. Franciaországban hogyan áll az orvosi rend kérdése. Nagyon jól méltóztatnak tudni, akik ezzel a kérdéssel foglalkoztak, hogy a francia orvosi rend mindenféle tekintetben sokkal magasabban áll, mint a magyar orvosi rend, hiszen a törvényhozás házában és a szenátusban 40—80 orvos ül, ezenkivülaz egyik belügyminister s maga az öreg Clemenceau is orvos. Angliában szintén nagy tekintélynek Örvend az orvosi kar, bár nem annyira politikával foglalkozik, mint inkább magas társadalmi képzettséggel bir, s valószínűleg ezt tudva mondhatta Spencer Herbert, hogy a nemzet leghivatottabb vezetője az orvos. Az Orvosszövetség 1925 szeptemberében — ha jól emlékszem — Budán gyűlést tartott, amelyen a népjóléti minister ur jelen volt, aki az elnöki megnyitó után felszólalt és a következőket mondotta (olvassa) : »Az orvosi karra van bizva születésünktől halálunkig egész életünk, ezért az orvosi hivatásnak százszázalékos öntudatra kell ébrednie. Az orvosi kar lelkesedve végzi hivatását akkor is, ha nyomorog, ha lerongyolódott, n ert ez az orvosnak etikája. Épen ezért akarunk segitő kézzel az orvostársadalom mellé állani, az orvos a társadalomban látván azt a vezető szerepet, amelyre hivatott.« Huszonkét éves orvos lévén, én az orvosi rend munkásságát, áldozatkészségét elismerő ennél biztatóbb szavakat felelős állásból még nem hallottam, épen ezért meghajtom az elismerés szerény zászlaját az igen t. népjóléti minister ur előtt. (Helyeslés.) Ami most az orvosi közegészségügyi közoktatást illeti, méltóztassanak megengedni, hogy pár percre kitérjek erre is ; talán van még ennyi időnk. A világháború zivatarának és Összes nyomorúságának kellett bekövetkeznie, hogy ráeszméljünk arra, hogy a magyar közegészségügy ma már milyen helyet foglal el. Nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy amikor a virágos csákóju magyar testvéreink megindultak a harctérre, mi orvosok már akkor aggódtunk, valószinünek tartottuk, hogy hamarább fog befejeződni a háború, mintsem el tudnánk fegyverrel dönteni, mert tisztában voltunk azzal, hogy egészségügyi intézményeink annyira primitivek (Ugy van ! Ügy van ! a szélsőbaloldalon.l, hogy ezek mellett nem lehet a háborút megnyerni. Tudvalévő dolog, hogy ott, ahol az emberek nagyobb tömegben lepnek meg egy-egy helyet, a járványok, különféle betegségek azonnal ütik fel fejüket. így is volt. Nagyon jól tudjuk, hogy amikor az ungvári vonalon kiütött a kolera, az egyes egészségügyi vezetők azonnal előállottak azzal a tanáccsal, hogy rögtön oltsuk be katonáinkat kolera, illetőleg tifusz ellen, s ekkor az volt a felsőbb parancs : nem lehet, mert a háborúban ilyesmire nem érünk rá. De a parancsnokságnak mégis csak deferálnia kellett és az orvosok nagyon hamar meg tudták akadályozni a kolerának és a tifusznak továbbterjedését. Ott volt pl. egy fertőző betegség, a küteges tifusz, amelynek profilaxissal, prevencióval — szeretik igy nevezni — mihamarabb útját lehet állani, úgyhogy ma már az ilyenfajta betegségek csak afféle mumusok, csak ijesztgetnek bennünket velük. De maradt két hatalmas betegség, amelyek még a mumusnál is hatalmasabbak és fenyegetőbbek, s amelyek ellen feltétlenül tenni kell valamit. (Ugy van! Ugy van!) Ezek egyike a vérbaj, vagy a szifilisz, a másik pedig a tüdőgümőkór. Én a tüdőgümőkórral most nem akarok foglalkozni, csak az elsőről akarok röviden beszélni. Megállapításom szerint is vérbajban a lakosságnak körülbelül 80—90 %-a szenved. Hogy mit jelent ez, csak mi orvosok tudjuk. Egy hires müncheni professzor azt mondja, hogy áruló az az orvos, aki a vérbaj ellen ott, ahol tud, szót nem emel, vagy nem tesz ellene semmit. Én tehát