Képviselőházi napló, 1927. III. kötet • 1927. április 07. - 1927. május 11.

Ülésnapok - 1927-44

ïââ Âz országgyűlés hépvisetöházánah meg, h os y a tisztviselők a törvényhatóságokban, városokban és községekben választás vagy pedig kinevezés utján nyerik-e megbízásukat, alkalmaztatásukat? Azt hiszem, amikor az egyik oldalon — mondjuk jobbról — arra esküsznek, hogy igazi, jó közigazgatás csakis kinevezési rendszer alapján lehetséges, a másik oldalon pedig arra, hogy alkotmány-garanciának tartják a tisztviselők választását, (Jánossy Gábor: Az is!) akkor. t. képviselőtársam, akkor az én felfogásom az, hogy nem ezen a kérdésen fordul meg tulajdonképen a kérdés lényege. Mert felfogásom szerint a lényeg a hatáskörök elosztásában, szabályozásában és a szervezetek megteremtésében van. Ha a közigazgatási szervezeteket nem más módon, mint csak igen tiszteletreméltó tradíciók lerombolása árán lehet, és kell is megcsinálnunk, akkor azokat le kell egyszerüsitenünk. Viszont ezeket a leegyszerűsített közigazgatási szervezeteket meg kell töltenünk tartalommal. Ezeknek a kereteknek megfelelő tartalommal, megfelelő emberekkel való megtöltése és ellátása — azt hiszem — a közigazgatás reformjának legfőbb titka. (Helyeslés. — Kun Béla: Az autonómia hol van?) Az 1886. évi községi törvény nagyon sok vonatkozásban már elavult, a mai idők szellemének, a mai idők követelményének nem felelhet meg. Nem felel meg azért, mert a községi jegyzők — mint beszédem elején emiitettem — szinvonal tekintetében oly magasra emelkedtek az akkori viszonyokhoz mérten, hogy ehhez képest hatáskörük ma már nagyon szűkre szabott. Ismerek jegyzőket — és pedig egyre növekvő számban — akik tökéletesen kinőttek már ebből a kis hatáskörből. (Madarász Elemér: A községek is!) Ügy van, a községek is. Nagy számban vannak ebben az országban olyanok, akiket tettvágyuk, képességük, a szivük vágya, a néppel való foglalkozás szeretete és gondolata sokkal többre hivott el, mint csak arra. hogy a mai nagyon szűkre szabott hatáskörükben olvadjon fel egész tetterejük, egész energiájuk. Nagyon sokan vannak ezek között a jegyzők között olyanok, akik túlnőttek ezen, akiknek nem szab határt a község szélső barázdája, nem szab határt a járás végső községe, vagy a megye kerete, hanem egyetemes célok felé fordulnak és ezeken munkálkodva, minden közdolog intézésében részt vesznek. Ha ilyen jegyzői karunk van, ugy azt hiszem, hogy a jövőben a képzettségnek további fokozásával még inkább, rövidebb idő alatt meg fogunk teremteni egy ilyen hű, megbizható jegyzői kart, amelynek működésén fordul meg tulajdonképen a törvények és rendeletek végrehajtásának sikere. (Jánossy Gábor: Ez igaz!) Ha ilyen jegyzői kart meg tudunk teremteni, akkor ahhoz megfelelő hatáskört is kell biztosítani. A jegyzői állás nehézségeiről ebben a teremben hosszasabban szólnom nem is szükséges, de nem is volna ildomos. Csak arra gondoljunk, hogy ezek a tisztviselők tulaj donképen állandó ütköző pontjai különféle érdekeknek és nagyszámú hatóságoknak, már magában véve ez is nagy megpróbáltatás. Ha még hozzáveszem, hogy ők vannak hivatva^ arra, hogy a legprimitívebb embereik mindenféle dolgait intézzék, állandóan hadakoznak a közönnyel, a korlátoltsággal, a rossz, alacsony érzésekkel, a hálátlansággal, (Ugy van! jobb felől.) mégis mindezt türelemmel, megértéssel teszik, hogy közönségünknek rendelkezésére álljanak hideg hajnalban, késő estén, a hivatalos órában és azon kívül, (Ugy van! jobbfelől.) akikor — azt gondolom — ugy a kormányzat', mint a tör44. ülése 1937 május 11-én, szerdán. vényhozás részéről méltánylással kell eziránt a kar iránt viseltetni. (Helyeslés jobbfelől.) Az a bánásmód, amellyel ők közönségüket kezelik, az az egymásra utaltság, amelyben ők élnek, az a mindenirányu elfoglaltság adta egykoron Eötvös Károly szájába azt a mondást: ~»>Aki jó .közigazgatási tisztviselő akar lenni, annaik legalább egy esztendeig községi segédjegyzőnek kellene lennie.« (Ugy van! jobbfelől. — Jánossy Gábor: Arany igazság!) Az egymásra utaltság érzete az, amely hiányzik a központi, ministeriális tisztviselők jelentékeny részénél és különösen nincsenek tisztában azzal, hogyan kell az embereket kezelni, mindenféle animozitást vagy averziót kizárni, nincsenek tisztában azzal, hogyan kell az embereket kezelni különösen akkor, amikor nem hasonló társadalmi állású emberekről van szó. A hasonló társadalmi állású emberekkel szemben sem mindig szerencsés a bánásmód, sőt egyenesen bántó, egyenesen bosszantó, amikor egyik-másik kisebb-nagyobb tisztviselőnél azt látjuk, — szerencsére manapság már egyre kevesebb ezeknek a száma — hogy a jól párnázott ajtók mögött egyik-másik ugy viselkedik, mintha nem is nagy arisztokrata, hanem épen Cézár volna. (Ugy van! jobbfelől.) Ezek az urak megfeledkeznek arról, ^hogy nékik arra a szegény, nyomorult adófizetőre is legalább annyira szükségük van, mint annak őreájuk. (Ugy van! jobbfelől.) Ez onnan származik, hogy náluk nincsenek meg azok a kapcsok, azok a szálak, amelyek a jegyzőt az ő népével összefűzik, — ha láthatatlanul is. Ezért nincs a jegyzői karnál a néppel való érintkezésben sem komolykodó nagyképűség, sem nagyképű komolykodás, hanem van meleg sziv, belátó megértés és van a néppel való együttérzés. (Ugy van! jobbfelől.) Miután már az ő helyzetükről és a hatásköri kérdésekről szólottam, a belügyminister úrhoz három irányú kérdést intézek és intézek egyben a t. Képviselőházhoz is. (Jánossy Gábor: Három a magyar igazság! — Halljuk! Halljuk!) Utaltam arra, hogy a jegyzők azok, akik a legkevesebbet szoktak foglalkozni az anyagi kérdésekkel. Azokat a kívánságaikat, amelyek részben fizetésrendezési, részben státus-kérdésekben annyira közismertek, nem kivánom részletezni, hanem egyszerűen utalok azokra és kérem a belügyminister urat, hogy azokat jóakaratú figyelemben részesíteni méltóztassék és különösen a fizetéskiegészités rendezésére és a státusrendezésre nézve megnyilvánult óhajaikat, kéréseiket és kívánságaikat méltóztassék — lehetőség határain belül — minél előbb elintézni. (Egy hang jobbfelől: És a pragmatikát!) Jól tudom, hogy minden fizetésrendezés anyagi áldozatokkal jár. Tudom azt is, hogy az állam teljesitő képesége ezeknek a kívánságoknak határt szab és mindenek felett félteni kell az államhóiztartás egyensúlyát. De a községi jegyzők fizetésrendezéssel kapcsolatos kéréseikkel tulajdonképen nem is annyira az állampénztárnál zörgetnek, mert hiszen ezekre a fedezet magukban a községi pénztárakban is meg volna; meg volna a fedezet akkor, ha a községi pénztárak mentesittetnének olyan kiadások viselésének kötelezetsége alól, amelyek elsősorban mégis csak állami feladatot képeznek, de megvolna akkor is, ha a községi pénztárak mentesittetnének bizonyos olyan hozzájárulásoktól, amelyek a jelen időknek, vagy az utóbbi időknek szüleményei. Értem ezalatt, — s nem kivánok többre kitérni — egyedül a