Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-35

418 Âz országgyűlés képviselőházának 35. ülése 1927 április 6-án, szerdán. megbízást elnyerő vállalkozó kiválasztásának kérdésével, a legolcsóbb tár elméletével. Ezidőszerint a helyzet az, hogy általában egyenlő feltételek mellett a munkát elvileg a »legolcsóbb« vállalkozónak kell kiadni, inkább azt mondhatnám, hogy kellene kiadni. Ezt a rendelkezést azonban a gyakorlat odamódositja, hogy a munkát az a vállalkozó kapja, akinek a legtöbb és a legjobb összeköttetései vannak. (Herrmann Miksa kereskedelemügyi minister: Ezt már nem akceptálom!) Nem mondom, hogy minden esetben. A legolcsóbb vállalkozó megbízása azt a veszélyt rejti magában, különösen nyilvános pályázatokon, hogy nem mindig a legszolidabb és a leghozzáértőbb vállalkozó kapja meg a megbízást, hanem sokszor egy kezdő, aki minden áron, még ráfizetéssel is egy első munkát akar magának szerezni. (Rassay Károly: Egyszer csak el kell kezdeni valahol!) Előfordul az is, hogy egy irreális vállalkozó kapja meg a munkát, aki abban bizik, hogy pótmunkáknál esetleg másképen fog a kivitel folyamán nyereségkulcsán javitani. Gyakori eset itt még az is, hogy egyikmásik-nagy tekintélyű cég elhatározza, hogy munkásainak foglalkoztatása céljából önköltségi' áron fog résztvenni valamely nyilvános pályázaton (Rassay Károly: Ez a verseny következménye!) és azután meglepetéssel tapasztalja, hogy akadnak olyan pályázók, akik messze az ő önköltségi ára alatt maradó öszszeggel nyerik el ilyformán a munkát. Természetesen ez a végzett munka jóságának rovására mehet. (Rassay Károly: Ez már baj!) Kárára van ez, az építtetőnek is, meg a vállalkozónak is. Külföldön erre való tekintettel már el is ejtették a legolcsóbb ár elméletét és egészen más módszereket vezettek be a közszállitások kiadására, vagyis arra nézve, hogy a megbízást elnyerő vállalkozó személye hogyan állapittassék meg. E módszerek nézetem szerint azt a célt, hogy a munkát hozzáértő, reális vállalkozó végezze, jobban közelitik meg. Az egyik módszer az, hogy egy ilyen nyilvános pályázaton az a vállalkozó nyeri el a megbízást, akinek ajánlati összege a legközelebb van az állam közegei által, tehát hivatalosan elkészített és titokban tartott szakértői számítás eredményéhez. A másik módszer pedig az, hogy kirekesztik a legolcsóbb és a legdrágább ajánlatokat, számtani középértéket képeznek a többi ajánlat végösszegéből és az a vállalkozó kapia meg a munkát, akinek végösszege legközelebb áll ehhez a középértékhez. Bizonyos az. hogy mindkét módszer jobb, mint a legolcsóbb ár elmélete. A módositott elektromos közszállitási szabályzatnak szerintem ki kellene terjeszkedni arra is hogy milyen cégek nyerhetnek egyáltalában épitési megbízásokat, össze kellene állítani azoknak a cégeknek a jegyzékét, amelyek szaktudásuk, tapasztalatuk, felkészültségük és tőkeerejük megfelelő figyelembevételével az ily munkálatok elvégzésére alkalmasak; azután csoportokba kellene osztani őket a munka természete és terjedelme szerint, mert hiszen nyilvánvaló, hogy egy olyan vállalkozó, mely meg tudja csinálni egy közepes bérház installációs munkálatait, ugyanaz a vállalkozó alkalmatlan lehet egy százezer voltos távvezeték vagy egy^ többezer lóerő teljesítményű központi telep építésére. Az a nézetem, hogy ezzel a három intézkedéssel, még pedig először az elektromos törvényjavaslatnak mielőbbi törvénybeiktatásával, másodszor az elektromos munkálatok tervezésének, harmadszor pedig az elektromos berendezések vállalatbaadásának szabályozásával a közérdekű tevékenység erkölcsi nívóját nagy mértékben lehetne emelni és meg lehetne szüntetni azokat az anomáliákat, amelyek ma az elektrotechnika terén fennállanak. Az itt előadottak kapcsán foglalkozni kívánok most egy uj elektromos áramfejlesztőtelep felállításának kérdésével, de előbb néhány előzményt kell ismertetnem. A világháború folyamán, amikor csupán a fővárosi gázművek naponta száz vagon szenet igényeltek, még pedig külföldi, porosz szenet, hogy a főváros közvilágítása ellátható legyen és amikor Homann, az akkori osztrák kereskedelemügi minister bizalmasan figyelmeztetett a csehek szeparatisztikus mozgolódásaira, a magyar szénügyek kormánybiztossága elrendelte — a sziléziai szénszállítások tekintetében esetleg beállható zavarok eliminálására való tekintettel is — hogy a fővárosnak a Kelenföldön, az akkori idő szerint a legmodernebbül megépített és a háború kitörése évében üzembe helyezett centráléja sürgősen kiépíttessék. A két darab 5000—5000 kilowatt teljesitményü gőzturbina után igy jött üzembe 1917-ben a székesfővárosi elektromos művek III. számú 10.000 kilowatt teljesítményű gépegysége, egy tízezer lóerős teljesitményü gőzturbina. Ugyanakkor jelentékeny mennyiségű kábellefektetést is hajtatott végre a fővárosban. Így történt, hogy amikor a forradalom kitört és a sziléziai gázszenektől a fővárosi Gázmüvek elestek, a főváros utcáin kigyuladtak a szükség-elektromos lámpák és eleje vétetett egy elképzelhetetlen pániknak, amely akkor egy a sötétségbe boruló világvárost fenyegetett. A világháború közepén már erősen érezhető volt a volt monarchiában és nálunk a szénhiány. A kisebb-nagyobb elektromos centráléknak, a közlekedési eszközöknek, az iparnak és az egyéb szénfogyasztóknak ellátása egyre nehezebb feladatok elé állitotta ugy a hadvezetőséget, mint kormányunkat. És a világháború tüze bevilágitott abba a tervszerütlenségbe, amely a magyar széngazdálkodást akkor jellemezte. A háború harmadik és negyedik évében alkalmam volt a bécsi cs. és kir. hadügyministeriumben szolgálatot teljesíteni és élénken emlékszem arra, hogy mennyi gondot okozott akkor^ a hadvezetőségnek a racionális szénkitermelés problémája, abban az időben, amikor kétséget kizárólag bebizonyítást nyert az a körülmény, hogy az akkori monarchiabeli széntermelés nem tud lépést tartani a szénfogyasztással. Élénken emlékszem arra, hogy a szénfogyasztás csökkentésére Kandó Kálmán, az elektrotechnika terén nemcsak európai, hanem világhírű szaktekintélynek örvendő magyar gépészmérnökünk (Ugy van! Ugy van! .jobbfelől.) a magyar szénbizottság megbízásából egy memorandumot dolgozott ki és rámutatott arra, hogyha sürgős intézkedés nem történik arranézve, hogy a szénpazarló fővárosi elektromos telepek leállíttassanak, akkor épen emiatt fogjuk elveszteni a háborút. Kandó Kálmán kiszámította ebben a memorandumban, hogy a székesfőváros akkori hat elektromos centráléja évenként 52.000 vagon szenet tüzelt el. Rámutatott arra is, hogy milyen hallatlan szénpazarlás mellett termelik a fővárosban — a kelenföldi centralen kívül — az elektromos energiát. Lehetetlennek tartotta, hogy továbbra is üzemben tartsák a Kertész-