Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-33

362 Az országgyűlés képviselőházának 33. ülése 1927 április 1-én, pénteken. 1926. év augusztus 5-én a francia Poincaré-kor­niány törvényes felhatalmazást kapott, (Zaj. — Fábián Béla: Halljuk!) hogy állásokat, hivata­lokat és intézményeket megszüntethessen vagy egyesithessen. A kormány sietett élni ezzel a felhatalmazással. Már 1926 november 5-én ke­resztülvitte a belügyminister egy tollvonással azt a közigazgatási reformot, decentralizációt, amelyet az elmúlt évek alatt a politikai pártok rivalitása miatt képtelenség volt megvalósí­tani. Ennek a reformnak a lényege az, hogy a községig és megyei háztartások felszabadulnak a kormány gyámkodása alól, jogkörük kiszéle­sittetett. Ennek eredményeként további intéz­kedésekkel megszüntették a ministeriumok gyámkodását és azt csak törvénysértés esetére tartották fenn, a ministeriumok jogkörét meg­szorították a prefektusok javára, a prefektusok jogkörét megszorították az alprefektusok ja­vára, végül pedig száz prefektusi állást szün­tettek meg. Nálunk ezzel szemben ellentétes tendenciát látunk. Láttuk ezt a legutóbbi törvényjavaslat tárgyalásánál, ahol ennek a dolognak épen a megforditottja történt. A törvény kiszélesitette a^ ministeriumok gyámkodását a törvényható­ságok és közületek felett. Amikor a bizottság­ban tárgyaltuk ezt a javaslatot, felmerült az a kérdés, hogy vájjon nem fog-e ez munkatöbble­tet és személyszaporitást okozni. T. képviselő­társaim, pártkülönbség nélkül — olyanok, akik a megyei életben valóban szaktekintélyekként szerepelnek — megállapították, hogy ennek a rendelkezésnek nyomában feltétlenül tekinté­lyes munkaszaporulat támad és tekintélyes személyzetszaporitás lesz szükséges, mind a közpcnti, mind a perifériális hivataloknál. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, hogy ilyen módon az állami adminiszt­ráció költségeinek csökkenését nem fogjuk el­érni. A közigazgatás egyszerűsítésének kérdésé­vel kapcsolatban önkéntelenül felmerül az a kérdés, hogy vájjon nem fog-e ez ujabb B-lis­tához, ujabb személyzetcsökkentéshez vezetni. Erre — ha nem akarunk hipokriták lenni — őszintén meg kell mondanunk, hogy igenis oda fog vezetni, mert hiszen ezt nem önmagáért tesszük, bár az én véleményem az, hogy egy leegyszerűsített közigazgatás jobb és felette erkölcsösebb, mint egy komplikált közigazga­tás, végeredményben azonban a kiindulási pont mégis a személyzet létszámának csökkentése. Mármost felmerül a kérdés: mi legyen azzal a tisztviselői karral, amely ujr'a elveszíti állá­sát, ha uj B-lista keletkezik? Ez kétségkívül súlyos kérdés és én erre a kérdésre nem aka­rok felelni egy másik kérdéssel, bár megtehet­ném: hát mi lesz az ügyvédekből, mi lesz az orvosokból, mi lesz a kereskedőkből, iparosok­ból, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) mi lesz az Írókból, újságírókból, művészekből, munkásokból, akik elveszítik kenyerüket? Ez nagyon rideg kérdés, de őszintén meg kell val­lanom, a közalkalmazotti osztály egy részével szemben jogosan állithatnám szembe azt a ri­deg kérdést, mert én éveken k erres ztül tanuja voltam, milyen kevés megsértést tanúsítottak a különféle revíziók és egyéb politikai akciók so­rán azokkal szemben, akik kenyerüket máról holnapra elveszítették. (Szilágyi Lajos: Egy­más iránt! Inkollegiális eljárás!) Mégsem akarom ezt a kérdést a gazdasági szükségszerűségnek ezen a rideg álláspontján kezelni. Belátom, hogy a köztisztviselői kar ér­tékes társadalmi osztály, csak helytelenül van kezelve — ez az én meggyőződésem — és hely­telenül van foglalkoztatva; rossz a szellem, rossz a szisztéma, amelyben fel lett építve. Tá­vol áll & néptől, távol áll a való élettől. (Fá­bián Béla: Különálló osztály az államban! — Bródy Ernő: Bürokrata!) Valamiképen kifej­lődött benne az öncéluságnak nemcsak gondo­lata, hanem dölyfös büszkesége is. Nem aka­rom kétségbevonni, hogy ez értékes osztály, amely osztály tagjainak sorsa nem lehet in­differens a nemzetre. Vannak azonban szük­ségszerűségek, amelyekkel számolni kell. Jó megoldást találni nem lehet, csak kevéssé rosz­szat, ez a kevéssé rossz megoldás pedig — és ez már beletartozik a költségvetésről mondott kritikám második kategóriájába, a költség­vetés tételei irracionális voltának hangsúlyo­zásába — nem lehet más, minthogy a termelés terén igyekezzünk elhelyezni a felszabadult erőket. Én ezt nem tartom megoldhatalan problé­mának. Egymillió analfabéta van Magyaror­szágon, más számitás szerint pedig 1,160.000 analfabéta. Ha jól látom a statisztikát, a ta­nitóképzőintézetek növendékeinek létszáma csökkenő irányzatot mutat, aminek bizonyára megvan a maga szociális oka. Látom, hogy az országban szana-széjjel rendezetlenek a telek­könyvek, amiből óriási nagy kára van a hitel­életnek; (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Látom hogy rendezetlenek az adókönyvek s valóságos káosz uralkodik ebben a tekintetben. Nem tu­dom elképzelni, t. Ház, hogy nem volna lehet­séges ezt a tisztviselői kart komoly elhatáro­zással ezeknek a feladatoknak megoldására felhasználni. (Ugy van! balfelől.) Intelligens osztály ez és én meg vagyok róla győződve, hogy bármelyik ágában működik is ma az adminisztrációnak, megfelelő hat hónapos vagy egyéves kurzus után fel lehet használni a legégetőbb és a termelést bénító bajok el­hárítására és akkor — meg vagyok róla győ­ződve — hogy nemcsak itt a Házban, hanem künn a társadalomban sem fog panasz vagy rekriminálás felhangzani az ilyen módon fog­lalkoztatott tisztviselői karral szemben. De tovább is megyek. Itt van a mezőgaz­dasági szakoktatás kérdése. Elkerülhetetlen, hogy ezen a téren is történjék valami. Ami eddig történt, az mitsem jelent. Én becsülöm annyira a magyar tisztviselői kart, hogy fel­tételezem róla, hogy egy vagy két éves tan­folyammal — nagyot mondottam — meglevő intelligenciájával erre a célra is be lehet állí­tani s mostani improduktiv helyzete helyett produktiv célokra lehet felhasználni. Azzal tisztában kell lennünk, t. Hálz, hogy egy feles­leges tisztviselői kar részére kifizetett minden fillér nem egyéb, mint munkanélküli segély, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) életerős embe­rek nyugdíj pedig nem egyéb, mint in­dokolatlan aggkori rokkantsegély. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt pedig nem lehet fen­tartani, ezzel szembe kell nézni. S most elérkeztem a költségvetéssel szem­ben támasztott kritikám másik kifogásához, ahhoz, hogy ez a, költségvetés a racionalizmus szempontjait nem veszi figyelembe, gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam már fel­hívta a figyelmet arra, Jhogy a túlságos opti­mizmus " nem indokolt. Én azt látom, hogy az elmúlt évek pesszimizmusával szemben az em­berek lassankint valahogy rózsás szemüvegen keresztül kezdik nézni a világot és a pillanat­nyi átmeneti könnyebb ségèt összetévesztik egy állandó javulás tényével. Nem akarom vi­tatni azt, hogy a közgazdasági élet terén nincs javulás; nem volna ez lojális részemről. Van.

Next

/
Oldalképek
Tartalom