Képviselőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. március 16. - 1927. április 06.

Ülésnapok - 1927-31

Äz országgyűlés hépviselöházának 31. ülése 1927 március BÖ~án, szerdán. 255 tói követeljen kártérítést, pedig- a takarékba akkor azért tették az emberek a pénzüket és azért teszik ma is, — már akinek van — mert biztak az állam jogvédelmében. Az állami jogvédelemben bizott az, aki a takarékba tette pénzét, a takarékbetétesekkel pedig teljesen elbánt a háború (Ugy van! Ugy van!) és most mégsem esik szó arról, hogy valaki is reklamálnia: azt a veszteséget,* amely ezen a téren érte őket. Annál több szó esik azonban a badikölcsönökről. A hadikölesönügy ugy áll, hogy igen sokan vannak, akik hadikölcsönt jegyeztek, sőt vannak olyanok is, akik akaratuk ellenére — az árvákra és a gondnckoltakra célozok — jegyeztek hadikölcsönt. Az állam hatalmi szóval vette ki a pénzt a gyámpénztárból. Igaz ugyan, hogyha nem vette volna ki, akkor is értéktelemné lett volna az árvák pénze, én tehát a magam részéről feleslegesnek tartok minden támadásit, amely az akkori kormányt ezért az intézkedéséért éri. Nagy-Magyarország nosztrifikált hadikölcsöneinek valorizációjáról esiik sok szó az utóbbi időben, bár az igen tisztelt minister elnök ur kijelentette, hogy valorizáció ezen a téren nem lesz. Szerintem csak részben van igaza, a vita során elhangzott annak az állitásnaik, hogy a hadikölesönügy Magyarországnak becsületbeli tartozása. Igen. becsületbeli tartozása NagyMagyarországnak, d!e nem becsületbeli tartozása, csonka Magyarországnak és ha a világháborúban elesett hőseink életét többé nem tudjuk feltámasztani, az elesett koronaértékek fel nem támaszthatása, szerintem, kisebb fájdalom. Ezért helyeslem a kormánynak azt az intencióját, melyei karitative, jótékonysági alapon próbálja megoldani a hadikölosön-ikérdést, mert szerintem is miért valorizálni annak a hadikölosönét, aki anélkül is jól szituált, gazdag és uri módon megél? Sőt egyenesen bűnnek tartom a spekuláció által összegyűjtött ha dikölcs Önöket egy fillér erejéig is valorizálni! (Helyeslés a jobboldalon.) Karitative azonban, igenis, valorizálni kell. Ha adunk — amit adnunk kötelességünk — a háboru testi rokkantjainak, ugyanígy adhatunk segélyt azoknak, akik gazdasági téren buktk el anynyira, hogy nem tudnak a magúk erejéből felkelni. Célzóik itt az Öregekre és árvákra, de elsősorban az öregekre, akik egész életük szerzeményét tették a haza oltárára, akkor, amikor hadikölcsönt jegyeztek és ma, miután többé dolgozni már nem tudnak, a hadikölesönök rokkantjainak, áldozatainak tekinthetők. Azt a pénzt pedig, amelyet az erre rá nem szoruló hadikölesöntulaj do nos oknál megtakaríthat az állam, tegye más helyre, ahol jobban tud vele szociális célokat szolgálni: adja a tisztviselőknek, adja oda a nyugdíjas öreg tisztviselőknek, akik szintén egy életen át dolgoztak az állam szolgálatában és ott rokkantak meg. Szerintem a hadikölcsön-kérdésnek ilyen megoldása szociális célokat szolgálna, már pedig a szociális jólét előmozdítására meg kell tennünk mindent, amit csak tenni tudunk. A szociális jólét szolgálatában én, mint orvos, elsősorban a közegészségügyet tartom fontosnak. (Helyeslés.) A közegészségügy jól organizált szervezete volna hivatva megvédeni az egészséges ember egészségét és ha már a betegek gyógyítására, újra egészségessé tételére nagy pénzeken kórházakat, intézményeket, szanatóriumokat tartunk fenn, szükséges, hogy a betegségek megelőzésére is hasonló nagy áldozatkészséggel induljunk a harcba. (Helyeslés.) A legnagyobb elismerés hangján kell itt megemlékeznem az Országos Stefánia Szövetségről, amely átruházott hatalommal, az állam nevében látja el az anya- és csecsemővédelmet. Tegnap Alföldy Béla igen t. képviselőtársam behatóan ismertette a Stefánia Szövetség munkásságát. Az ő előadásából is tudom, —.amit a legfontosabbnak tartok az eredmény dokumentálására — hogy a gyermekhalandóságot ott, ahol intézeteket tart fenn, 6%-kai csökkentette és azonfelül is munkássága nem az, amely már megállott és elvégezte, ami rá volt bizva, hanem halad és fejlődik egyre tovább, minden esztendőben nagyobb készültséggel és eddig még meg nem hódított területeken folytatja áldásos munkáját. A magam részéről tartozom annak kijelentésével, hogy a Stefánia Szövetség megérdemel minden támogatást. (Helyeslés.) Mivel megérdemel minden támogatást, amire nézve határozati javaslatot nyújtott be Alföldy Béla igen t. képviselőtársam, azért azt a határozat^ javaslatot a magam nevében is elfogadásra ajánlom. Az anya- és csecsemővédelem jó mederben folyik ezen az utón. Nem kell mást tenni, mint a megkezdett utón erősebb léptekkel tovább haladni. Sokkal rosszabbul állunk azonban a tuberkulózis elleni küzdelem terén, pedig itt sok még a tennivaló. Sietésre int bennünket az idő is, mert a halálozási statisztika ijesztő számokat mutat ezen a téren. Évente 25-000 ember hal el csonka Magyarországon tuberkulózisban, tehát körülbelül hat-hétszer annyi, mint az összes fertőző betegségekben együttvéve és a nagy ijedtséget okozó, vagy különleges hatósági intézkedéseket kiváltó spanyoljárvány sem visz el annyi embert, mint amennyit a tuberkulózis pusztit el évente. Igaz, hogy a tuberkulózissal szemben régen áll a harc, nemcsak az állam, hanem a társadalom is folytatja ellene az irtó hadjáratot, sajnos, azonban még meglehetősen kevés eredménnyel, pedig a tuberkulózis tömegmegbetegedés, s elsősorban a szegény vagyontalan munkástömegeket támadja meg, teszi munkaképtelenné és viszi idő előtt korán korai sirba. Elvégre a tuberkulózis kérdése gazdag ember számára nem probléma, kinek korlátlanul rendelkezésére állanak a szanatóriumok, akár a Tátra fenyvesei, akár Dawos magaslati gyógyhelyei, akár Karró meleg napsugara. Az ilyen ember számára nincs szükségünk gyógymódoktól gondoskodni, de igenis szükséges, hogy azoknak, akiknek anyagi eszközök nem állanak rendelkezésükre, megteremtsük azt az alapfeltételt, amellyel meglehet őket menteni a társadalomnak. Mert ne felejtsük! el, hogy a tuberkulózis gyógyithátó betegség, legalább is a kezdeti szakban kevés kivétellel majdnem bizonyosan gyógyithátó. Elvégre a tuberkulózis fertőző betegség és igy már adva van az ut, amelyen ellene küzdeni tudunk. Nem kell egyebet tennünk, mint azon az utón járnunk, amelyen már évtizedek óta megy az, orvostudomány és a közigazgatás karöltve: a preventív oltás utján. A valódi himlő ellen következetesen keresztülvitt oltásokkal elérték azt az eredményt, hogy ma már valódi himlőben egyetlenegy ember sem hal meg. Egy kis túlzással azt mondhatnám most, hogy ugyanezzel a szervezettel, ugyanezzel a költséggel, abbahagyva a himlő elleni oltást, térjünk át a tuberkulózis elleni oltásra és akkor kilátásunki lehet, hogy 10—20 esztendő múlva ott leszünk, ahol ma vagyunk a valódi himlővel szemben. Ez nem utópia. E tekintetben bátor vagyok 36*