Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-590

A nemzetgyűlés 590. ülése 1926. évi október hó 30-án, szombaton. 69 delem kötelezettségét állapitotta meg és tette törvényileg védetté az 1867. évi XII. tc-ben is. Mindazokon a századokon keresztül tehát, amelyekben az örökösödési jog a pragmatica sanctio alapján rendeztetett, igy Deák Ferenc életében is, áz 1860-as, 70-es években, más volt a közjogi helyzet. Ez a helyzet ennélfogva nem analógia arra nézve, hogy ma arra, mint a jogfolytonosság közjogi magyarázatára hivatkozzunk. A Habsburg-ház ma elvesztette az örökös tartományokhoz való jogát; Ausztria ma már közjogilag rendezett állapotot teremtett. A Habsburg-ház számára nemcsak a királyi hatalom gyakorlása, de a trónhoz való igénye is megszűnt az osztrák köztársaságban hozott törvények alapján. Ennélfogva kétségtelenül és vitathatatlanul következett az a tény, hogy a pragmatica sanctióból eredő együttes és elválaszthatatlan birtoklás kötelezettsége nem teljesíthető, az fenn nem állhat. Ha pedig nem teljesíthető, akkor közjogilag kétségtelenül fennáll az a helyzet, hogy a magyar nemzetnek épen az uralkodói jogoknak az osztrák tartományokkal elválaszthatatlan és felbonthatatlan együttbirtoklása következtében szabad keze van a királykérdés mikénti elrendezésében, nemcsak a detronizációs törvény alapján, hanem annak a jognak a megszűnése alapján is, amely ma a pragmatica sanctio alapján a Habsburg-Lotharingiai ház számára jogokat többé nem konstruálhat. A jogfolyonosság kérdését az alkotmánysértések kérdésével kumulálni nem lehet. Egészen má« a jogfolytonosság kérdése — ebben israzat adok Túri Béla képviselőtársamnak — is egészen más az alkotmánysérelCm, a törvénysérelem kérdése. A jogfolytonosság kérdése önmagában véve sztrikt jog, az alkotmány- vagy törvénysértés pedig azt jelenti, hogy a közjogilag kötelezettek egyike vagy másika nem tartja be azokat az előirt jogszabályokat, amelyek betartására törvényesen kötelezve vannak. Az 1848-iki országgyűlésen is ez a közjogi kérdés ebben a vonatkozásban került szőnyegre, ebből a közjogi nézőpontból birálták el a Habsburg-ház kötelezettségét. Azok a közjogi gravamenek pedig, amelyek az 1848—1872 közötti s az azutáni időkben előállottak, nem a jogfolytonosság mikénti magyarázatából keletkeztek, hanem a cászárnak abból a tényéből, hogy nem tartotta be azokat az alkotmányilag és törvényileg előirt jogszabályokat, amelyek betartására kötelezve volt. Ha nem közjogilag, hanem érzelmileg foglalkozom ezzel a kérdéssel, meg r kell állapitanom a magyar nemzetnek egy érzelmi folytonosságát is. A Habsburg-Lotharingiai ház a történelem folyamán nem szolgált rá arra, hogy a magyar nemzet különös elismeréssel viseltessék uralkodásának hosszú száziadai iránt, (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A magyar nemzet érzelme csak brüszkül nyilatkozhatik meg azon alkotmányos törvénysértések sorozatával szemben, amelyektől hemzseg a magyar történelem, amelyek abban nyertek kifejezést, hogy a pragmatica sanctio alapján vagy az 1526 előtti jogforrás alapján Szent István koronájával ékesített magyar királyok nem tartották be azokat a törvényeket, amelyeknek betartására őket királyi eskü és hitlevél kötelezte. Ez az érzelmi folytonosság, amelyet a HabsburgLotharingiai ház négyszazéAœs uralmával szemben averziónak nevezhetünk, minket egyáltalában nem vezethet ma már arra, hogy egy közjogi kérdésben meglévő világos helyzetet a Habsburg-Lotharingiai ház javára magyarázzunk. A kegyelet, a fájdalom kifejezései azok, amelyek emberileg közel vihetnek minket ahhoz a martirsorsot szenvedő királyi családhoz, amely ma a Habsburg-ház rettenetes öszszeomlása folytán internáltságban szenved. De ebből a fájdalomból, ebből a kegyeletből, ebből a rokonérzésből sem konstruálhatunk közjogi helyzetet. Azért, mert mi sajnálattal, fájdalommal vagyunk eltelve a királyi család sorsa iránt, közjogilag még nem konstruálhatunk olyan tételt, amely tételes törvényeinkkel, a századokon át kifejlődött s a pragmatica sanetióban lefektetett jogi fogalmazással lényegében és gyökeresen szembenáll. A Habsburgokon beteljesedett a történelem végzete. Napóleonnak az a mondása, hogy »L

Autriche, tu verras!« vagyis »Ausztria, te lakolni fogsz!« végzetszerűen bekövetkezett a Habsburg-családon. S talán a történelemnek különös végzete, a nemezisnek különös kockajátéka az, hogy épen olyan királyuralkodás után következett ez be, akinek rövid uralkodás alatt a magyar nemzet meggyőződhetett arról, remélhette azt, hogy egy jobb, belátóbb uralkodó kerül a magyar királyi trónra, aki a magyar nemzet ősi jogai iránt ép olyan fogékonysággal viseltetik, mint amilyennel a széles néprétegek kivánalmai iránt. A Habsburg-család tragikuma tehát, hogy ép olyan király uralkodása után következett be, nemcsak a monarchiának, hanem ennek az uralkodó családnak közjogi összeomlása is, amely király uralkodása talán jobb reményeket kelthetett volna a magyar nemzetben, amikor talán arra is lehetett volna bázist találni, hogy bizakodhassunk abban, hogy végre Magyarországon olyan király került a trónra, aki nem fogja akadályozni a nemzetet az öncélúság, a függetlenség felé törekvésében, hogy ez öncélúság és függetlenség kapcsán a tiszta personal unió alapj £11* ei helyezkedhessek. De ha az érzelmek vizsgálatánál tartunk, meg kell állapitanunk egy tényt, mégpedig azt, hogy ennek a háborúnak rettenetes kataklizmája becses történelmi értékeket pusztított el. Elpusztította ennek az országnak integritását, összeomlottak az osztrák örökös tartományok. Minden összeomlott, ami addig megtartotta ezt a monarchiát akkori összetételében, csak ugy látszik, hogy az orthodox legitimista felfogás szerint egyetlenegy maradt épségben mindebből a kataklizmából és^ ez: a pragmatica santio. Hát, t. Nemzetgyűlés, én ilyen érzelmi folytonosságot követni hajlandó nem vagyok. A pragmatica sanctio sem törvényileg, sem érzelmileg nem védhető, mert hiszen nem akarok belebocsátkozni, de ha a pragmatica sanctio létrehozását megelőző idők történelmét vizsgáljuk, akkor rájövünk arra, hogy azt bizony nem a magyar nemzet akarata hozta létre, nem a magyar nemzet óhaja, nem a magyar rendek óhaja volt a pragmatica sanctiónak az a része, amely a leányágra is kiterjesztette a trónöröklés rendjét, hanem igenis, a nemzet rettenetes elkeseredése a török uralomtól való felszabadulás idejében és azok az indigenátusokróí ^ szóló dekrétumok, amelyek megtömték a főrendi táblát Magyarországon oly idegen elemekkel, melyeknek a magyar nemzet életérdekeivel semmi rokonérzésük, semmi közösségük nem volt. hozták azt létre. 12* ' •