Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.

Ülésnapok - 1922-588

38 A nemzetgyűlés 588. ülése 1926. évi október hó 28-án, csütörtökön. más, mint az eskü értékének, de az ember egyéni becsületének is a lejáratása is. (Propper Sándor: Csak a hazug- ember esküdözik!) Azt mondja továbbá az esküszöveg (olvassa): »Tisztemet e Házban meggyőződésem szerint és egyedül lelkiismeretem szavára hallgatva, minden idegen befolyástól mentesen teljesítem; működésemre e Házban a Házon kiyül álló tényezőtől utasítást vagy irányítást nem fogadok el, sem magamat, ilyen tényező rendelkezésének alá nem vetem; minden szavammal és cselekedetemmel a magyar haza és a magyar nemzet boldogulására fogok törekedni. Isten engem ugy segéljen!« Horváth Zoltán t. képviselőtársam tegnapi felszólalásából kifolyólag azok után a premiszszák után, amelyekben rámutatott az egyházi képviseleteknek esetleg veszélyes voltára, rámutatott arra, hogy az egyház a maga megjelenésében nemcsak törvényhozó, nemcsak alkotmányozó, hanem az úgynevezett katholikus központnak, a pápai központnak is hithű alárendeltje, a maga klerikális és papi helyzetéből kifolyóan, — tényleg nincsen kizárva, hogy ez a két alárendeltség egymással összeütközésbe és ellentétbe kerül. (Propper Sándor: Csak a hazug emberek esküsznek!) (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) (Tovább olvassa): "»Minden szavammal és minden tettemmel a magyar haza és a magyar nemzet boldogulására fogok törekedni, Isten engem ugy segéljen. Az államfői kinevezés szintén a legveszélyesebb jog. Egy kormányhatalmat még az államfői hatalommal is, amely kettő tulajdonkénen egy és ugyanaz, alátámasztani negyven, a legsajátabb szolgálatára biztosított felsőházi taggal, véleményem szerint határozottan reakciós ténykedés. Nagyon érdekes, hogy ez ellen már az 1885 : VII. te. tárgyalása alkalmával is a legilletékesebb és a legelőkelőbb helyekről tiltakoztak. Gróf Apponyi Albert nemcsak most szólt a vitához, hanem már 1884-ben hatalmas beszédben foglalt állást a kinevezési rendszer ellen és ezt a beszédét igy végezte (olvassa): »A történelmi jog a kormány kinevezetteinek jelentkezésekor az országgyűlés kapuiában azt fogja mondani: nem ismerlek. te nem az én gyermekem vagy, neved nem fejlődés, hanem önkény és hatalmi féktelenség.« Ehhez a megállapításhoz, amely az 1885-iki törvénycikk tárgvalásakor elhangzott, azt hiszem, az ellenzéknek sem lehet bővebb hozzáfűzni valója. Érdekes egyébként, hogy már a 1885. évi VII. tc.-et tárgyaló vita során milyen nagy ellenszenv nyilvánult meg az akkori főrendiház ellen. A ma is köztiszteletben álló Hoitsv Pál és Hermann Ottó akkori képviselőknek aláírásával határozati javaslatok terjesztettek be a főrendiház teljes megszüntetéséért. Ez 43 évvel ezelőtt történt. Kétségtelen, hogy a mezőgazdaságot, az ipart, a kereskedelmet, a tőzsdét, a szaktudást, az akadémiát, szóval a törvényjavaslatban felsorolt tekintélyeket, az egyetemeket, a főiskolákat, a képzőművészetet, zeneművészetet igenis a törvényhozás szoltrálatába kell állítani. De ennek nem az a módja, hogy ezen a címen politikumot csempésszünk be a felsőházba. A szaktudást minden bizottság kénye-kedve szerint igénybe^ veheti. Angliában is az a szokás, hogy az alsóház bizottságai az angol szakembereket, legyenek azok^ bármilyen bransból valók, egyszerűen megidézik, kikérdezik és véleményüket esetleg akceptálják is. Ilyen módszert, természetes dolog, mi is követhetünk. A nemzetgyűlésnek mindig meglesz a módja és alkalma, hogy a szaktudással kapcsolatban maradjon, de az ellen tiltakozni kell, hogy a szaktudásnak a felsőházba való bevonása címén oda veszedelmes politikumot csempésszenek és ezzel a kormány hatalmi pozícióját erősítsük. A koronaőrök felsőházi tagsága igazán problematikus. Ha helytálló az, amit az előttem szólott t. képviselőtársani, Wolff Károly említett, hogy tudniillik a jogfolytonásság igazi alapja a nemzet és szükséges, hogy ebből a kaotikus zűrzavarból, a jogfolytonosság ezerféleképen való variálásának lehetőségéből a nemzeti akaratra térjünk vissza, — ezt a kiindulási pontot a magam részéről is teljességgel helyeslem, — akkor ma még nem tudom hogy ez a nemzeti akarat nem a köztársaság létesítésében fog-e majd megnyilatkozni. Ebben az esetben pedig a két koronaőr tagsága tárgytalan. A honvédség főparancsnokának a felsőházba való bevonása szintén veszedelmes precedens, mert hiszen a honvédség végrehajtó szerv, amelynek teljesen távol kell maradnia a politikátok (Ugy van! balfelől.) így volt ez a múltban is. A múltból sem tudunk precedenst arra, hogy a katonaság a politikum körébe vonatott volna. Teljes tisztelettel vagyok a honvédség iránt és állítom, hogy ezt a tiszteletet adott körülmények között kifejezésre is kell juttatni, bár annyiban feleslegesnek tartom 'ezt, mert hiszen a világháborúból jól tudjuk, hogy komoly, vérzivataros időkben, ott, ahol nem parádéról, hanem életről van szó mindannyian katonák vagyunk. Addig, amíg a pacifizmus nem győzedelmeskedik a népeken, amig a böleseség nem győzedelmeskedik az ostobaságon, mindaddig háború esetén a harctéri kötelezettség elsősorban természetesen polgári kötélességteljesités is. Már pedig ilyen minőségben a katonaságot ugy az also, mint a felsőházban amúgy is eleven fogják képviselni. Nálunk a katonasággal unos-untalan feles parádét űznek. Nálunk a katonaságot nem eszköz, hanem cél gyanánt állítják be és tisztelik. Meghatva lapozgattam legutóbb a címemre érkezett francia Illustration-t, amelynek egyik képe, amelyet ezennel van szerencsém r bemutatni, Kemal Musztafának. a hírneves es győzelmes konstantinápolyi vezérnek — tehát győzelmes hadvezérnek — szobrát ábrázolja, dees ezt jól méltóztassék megérteni — nem katonai hanem polgári ruhában. Az egész alakítás inkább egy ütött-kopott polgári ruhában ábrázolja a nagy vezért. Ez a megoldás azé a török népé, amelyet mi még ma is többe-kevesbe ázsiai népnek szoktunk tekinteni. Ezzel szemben minálunk, akik büszkék vagyunk arra és állítjuk, hogy európaiak vagyunk esy ilyen koncepció teljesen elképzelhetetlen. Holtbizionyos, hogy nálunk még a tengerészuniformis alá is érc-mént öntenének a katonai tekintélytisztelet nagyobb biztosítására. Egy Hindenburg, aki a legjobb hadvezérek sorából való, — méltóztassék csak a képes újságokat átlapozni — a maga csapatait, a nagyszerű német csapatokat, polgári ruhában, fején cilinderrel, inspiciálja. Pedig ő a győzelmes, legnagyobb hadvezéreknek egyike. Ezzel szemben mit látunk nálunk! Nincs az az ünnepség, nincs az az operai diszelőadáís, Move-zászlószentelés, tempomi alapkőletevés *—• ami pedig elsősorban mégis csak egyházi aktus •— ahol az első és vezető sze-