Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.
Ülésnapok - 1922-599
368 A nemzetgyűlés 599. ülése 1926. szóló törvényjavaslat, amely tárgyalásra készen áll a t. Nemzetgyűlés előtt, régi mulasztást van hivatva pótolni. Nemcsak nálunk, de Európa valamennyi országában szinte a legutóbbi időkig, a XIX. század derekáig úgyszólván semmiféle törvényes rendelkezés nem gondoskodott a leánynevelésről. Átengedték ezt részben a családnak, hogy az gondoskodjék róla, részben pedig az egyesületek, felekezetek, községek voltak hivatva arra, hogy a leány* nevelésről gondoskodjanak. Dacára annak, hogy a legkiválóbb gondolkodók, politikusok, államférfiak nyilatkozatai mind rámutatnak arra, hogy a nemzet sorsára, fejlődésére milyen óriási befolyással van a nőnevelés, nem tettek ebben az irányban semmit. Csupán azért, hogy erre a mulasztásra rámutassuk, megemlitem Széchenyi Istvánnak erre vonatkozó mondását. Azt monja Széchenyi (olvassa): »Hazám leányai, a Ti nemetek műve, hogy az emberiséget felnevelik. Ti viszitek karjaitokban az életbe a kisded növendéket. A Ti nemes tekintetekből sziv a férfi lelke erőt és elszánt bátorságot. Ti vagytok a polgári erény és a nemze* tiség védangyalai, amely nélkületek ki nem fejlődik soha.« Vagy még érdekesebb Pázmány Péternek, a kiváló egyházi írónak a véleménye, aki azt mondja, hogy (olvassa): »Igazán irta Aristoteles, hogy a leányok jó neveléséből áll főkép az országok becsületes állapotja.« És ennek dacára, nálunk ezen a téren úgyszólván semmi sem történt. így most. amikor ez a törvényjavaslat a nemzetgyűlés előtt fekszik, ezeknek a mulasztásoknak pótlásáról van szó. Ha röviden akarnám vázolni a leánynevelés fejlődését Magyarországon, azt mondhatnám, hogy egészen az uj korig semmi sem történt. Az első komoly lépés erre a ratio educationis-szal kapcsolatban történt. A ratio educationis-nak mintegy a szülötte, szellemi gyermeke az az intézkedés, amelyet I. Ferenc bocsátott ki 1806-ban és amely a leánynevelésre nézve három fokozatot állapit me* mégpedig a köznép gyermekeinek, azután a polgári és a nemesi családok leányainak és végül a magas születésű, főúri családok leányainak nevelését. Mindezeknél voltaképen abban van külömbség, hogy a köznép leánygyermekeinek nevelésére csak annyiban fordítottak gondot, hogy az irás-olvasás tanításáról, az erkölcsi és hittani nevelésről gondoskodtak és némi női kézimunka tanításáról ; a nemesi családoknál ezt már kiegészitették bizonyos történelem, földrajz tanításával és az anyanyelv ismertetésével; a magas származású, tehát a felső körök leánygyermekei részére felállított iskolákban pedig nyelveket is tanítottak, — a németet, franciát, magyart — azonkivül világtörténelmet, földrajzot, szóval ezekben már általános műveltséget készültek adni. Ezen az alánon állott a magyar leánynevelés ügye egészen 1868-ig, eltekintve attól, hogy közben Thun rendelete alapján az angolkisasszonyoknál tanítóképzőt állítottak fel, majd később Nagyváradon is az Orsolya-szüzeknél és eltekintve a protestánsoknak gyenge kísérletétől, amellyel Miskolcon nevelőiskolát állítottak fel. Az 1868:XXXVIII. te. intézkedik először intézményesen a nőnevelésről, éspedig olyformán, hogy elrendeli azt, hogy az elemi iskolák fölé két évfolyamos felső népiskola, vagy négy évfolyamos polgári iskola állittassék a leánygyermekek részére és egyúttal kötelezi a községeket, felekezeteket, hogy a már meglevő iskoláikat ilyenekké alakítsák át.. A törvény nyomán meglehetősen élénken "fellendült a r évi november hó 12-én, pénteken. leányiskolák felállitása, úgyhogy 1887-ben már 1292 leányiskola volt Magyarországon, amelyek közül azonban felsőbbfoku csak 47, polgári iskola pedig 85. Mindezek a leányiskolák azonban nem gondoskodtak azokról a leánygyermekekről, akik magasabb műveltségre törekedtek, de erre sehol iskolát nem találtak. Ennek a nagy hiánynak pótlására hivta fel Molnár Aladár 1875 február 25-én az országgyűlés figyelmét, amikor azt mondta, hogy az államnak époly kötelessége a leánygyermekek neveléséről gondoskodni, mint a fiúgyermekekéről, mert hiszen igen sok család van, amely nincs abban a helyzetben, hogy nevelőnőt tarthasson odahaza a leánygyermeke mellett, ezek részére tehát az államnak kell megfelelő iskolákat felállitani. Molnár Aladár beszédének eredménye az volt, hogy Trefort Ágoston közoktatásügyi minister külföldi tanulmányútra küldte őt, és ennek a külföldi tanulmányútnak eredményeképen 6000 forintot vettek fel az 1875. évi költségvetésbe egy Budapesten felállítandó, leánynevelő iskola költségeire. Ezt Trefort Ágoston többek között igy okolja meg beszédében (olvassa): »Én ezen ügyre igen nagy súlyt fektetek, mert ez egy szociális reform kezdete volna. A mi társadalmunk nagyon beteg. Fő betegsége a frivolitás és a pazarlás. E bajon nem tudunk máskép segíteni •-— és itt nem használnak semmiféle törvényes proviziók — csak épen a nő kellő oktatása és nevelése által. Számtalan család megy tönkre Magyarországon a nők fényűzése miatt.« Itt félbe is szakithatnám a leánynevelés történetéinek fejlődését, mert hiszen az az idő, amely Trefort beszéde óta e törvényjavaslatnak a nemzetgyűlésen való beterjesztéséig eltelt, voltaképen a kapkodás, a toldozás-foldozás ideje volt, amely végeredményben csődöt jelentett, mert a közben kisérietképen felállított felső-kereskedelmi leányiskola és felsőbb leányiskola életképtelennek bizonyult, elsorvadt és csupán a leánygimnázium volt az, amely életképességéről tanúságot tett. A közoktatásügyi minister ur helyesen és az életnek megfelelően fogta meg a kérdést, amikor a leányközépiskoláról és a leánykollégiumról nynjtott be a nemzetgyűléshez egy törvényjavaslatot, amelyben a leánygimnázium és leányliceum, tehát a fiuk képzésének megfelelően a gimnázium és reálgimnázium létesítéséről van szó. Ez a két típus az, amelv egyenlő képesítést ad a leányoknak a fiukkal. (Helyeslés.) Ez a felfogás megfelel az élet követelményeinek, mert a nőnevelésre vonatkozólag ma már elavult az a régi felfogás, amely a lányokat oda utasítja a családi tűzhelyhez. Igaz ugyan, hogy a nőknek az a természetes hivatása, hogy a családban a maga munkássága révén a jövendő generáció nevelését teljesítse, azonban épen az élet a legtöbbre nézve ezt lehetetlenné teszi. Ká van utalva a lány arra, hogy felvegye a küzdelmet a kenyérért, a megélhetésért a férfiakkal és ezt csak ugy tudja elérni, ha a férfiakkal egyenlő fokú tudás és ismeret áll rendelkezésére, hogy ebben a versenyben megállhassa a helyét. A leánygimnázium és liceum ezt a tudást, ezt a műveltséget, ezt a harcrakészséget, ezt az életben való megállási lehetőséget kívánja megadni a leánygyermekeknek. Épen azért ezt szerencsésnek, helyesnek, a szociális helyzetnek megfelelőnek kell tartanunk, mert Trefort Ágoston beszéde a mai helyzetre tökéletesen ráillik és igy ez a törvényjavaslat a leánynevelés _ szociális problémája megoldásának kezdetét jelenfi.
