Nemzetgyűlési napló, 1922. XLVI. kötet • 1926. október 27. - 1926. november 16.
Ülésnapok - 1922-587
A nemzetgyűlés 587. ülése 1926. vegyasszonyokat is, mert az illetők pajtájukba takarodtak. De nemcsak ebben az egy községben fordultak elő ilyen büntetések, nemcsak az én kerületemben, hanem az ország számos kerületében bántak el ilyen módon azzal a szegény hazatakarodó néppel. Azt méltóztatnak gondolni, hogy ez a szigorú büntetés mind arra való, hogy Magyarországon csakugyan legyen végre tűzrendészet, hogy a falukba való betakarodással járó tüzveszedelmet elhárítsák? Nem arról van szó! T. képviselőtársaim is tanúságot tehetnek amellett, hogy a gyakorlatban ugy fest a kérdés, hogy akinek van 35 ezer koronája és kérvényt ad be az iránt, hogy engedjék meg neki a hazatakarodást, annak azt — a legritkább kivétellel — meg is engedik. A tűzrendészet tehát oda zsugorodik össze, hogy ha van neked, kisember, 35 ezer koronád, akkor nincs tűzveszély, ha pedig nincs ennyi pénzed, akkor van tűzveszély. Méltóztatnak tehát látni, hogy nem komoly tűzrendészetről van szó, hanem arról; hogy a főszolgabirák ezt a 35 ezer koronát az államnak behajtsák, annak fináncai legyenek és ha ez nekik nem sikerül, ha az a szegény ember sokszor tudatlanságból meg akarja takarítani azt a 35 ezer koronát, akkor drákói társául szegődvén a fináncnak, a főszolgabíró szabadságvesztésbüntetéssel és százezrekre menő pénzbüntetéssel sújtja a szegény népet. Kérdem a t. földmivelésügyi minister urat, hogy igazságos, helyes, emberséges-e az, ahogy cselekszenek, hogy magyar bánásmód-e ez,. vagy pedig a legrutabb, legostobább visszaélés azzal a hatalommal, amely ezeknek az embereknek kezükbe jut és nem az ellenkező célnak elérése-e, tudniillik meggyülöltetése mindenféle rendnek 1 ? Az én kerületemben egészen odáig fajultak a dolgok, hogy jólehet egyik-másik gazdának — tiz-husznak — volt takarodási engedélye, mégis egynéhány szegény embert, aki külön takarodási engedélyt nem kért, hanem — mint például Somlóvecsén — a módos gazdák portájára takarodott be, akiknek volt takarodási engedélyük, két napi elzárásra és 150 ezer korona pénzbüntetésre itélt a szolgabíró azért, mert az illetőnek saját személyére nem volt takarodási engedélye. Szegény hadiözvegyet, vag-y azt a szegény 56—60 éves embert! Az ember azt gondolná, hogy a tűzveszély kérdése objektiv, tárgyi kérdés, a hely szerint és nem a személy szerint megítélendő kérdés, de bár az illetők olyan helyre takarodtak, amely helyre a községtől kivett bizonyítvány alapján takarodni lehetett, mégis az a kis devecseri szolgabíró ezt a körülményt a jegyzőkönyvben fel sem emiitette, hanem megbüntette az illetőket. Igen t. földmivelésügyi minister ur, ezeken a bajokon valahogyan segíteni kell. Ha másképen nem, könyörületességből, még akkor is, ha elismerjük, hogy ezek az emberek vétettek a tűzrendészet ellen. Büntetés jár ugyan érte, de az élet törvényei mást mondanak. Az okos, becsületes, jó bíró — mint külföldön látjuk — olyan esetben, amikor az emberi törvények az elet nagy törvényeivel összeütköznek, megállapítja ugyan, hogy az emberi törvény megsértetett, ezért büntetés jár, de megállapítja azt is. hogy az élet törvényei kény szeritették az illetőt annak megsértésére és csupán jelképes büntetessek két-háromfilléres büntetéssel sújtja a törvény ellen vétőt. Ebben az esetben is helyes volna, — ha már olyan fontos, hogy a főszolgabirák összeszedjék a finánc helyett a 35 ezer korona ára stemplit — hogy « 2SAPLÓ. XL VI. évt október hó 27-én, szerdán. 17 az okos, józan szolgabíró büntesse meg az illetőt 35 ezer koronára, hogy mégse sikerüljön neki a kincstártól ezt a 35 ezer koronát elvonni, amely a kincstárnak azért jár, hogy kegyeskedik megengedni annak a szegény embernek, hogy miután az egész esztendőn át nagy, borzalmas harcot vivott a természettel és annak karmai közül kimentett egy kis termést, azt haza is vihesse. Hiszen a t. kormány előtt és mindnyájunk előtt is tudott dolog, hogy nemcsak az ipar és kereskedelem nyög az elviselhetetlen terhek alatt, de nyög a kis földmivesnép is, huzza igazán az ág is. Ezer kiadása van, amelyre elfogy, akármennyit keresne is, akármennyi is volna a termése. Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy beszédideje lejáróban van. Rupert Rezső: A nép a maga tájékozatlanságában minden dologban kénytelen idegen segítséghez fordulni és ezért fizetnie kell. Itt van az adózás kérdése. Csak egy példát említek meg arra vonatkozólag, hogy a szanálás e boldog esztendejében hová jutottunk. Az én járásom területén tavaly még 1-7 milliárd volt a telekkönyvileg bekebelezett adósság, ma már 18 milliárd, tehát a tízszeresénél is több. Hová jutunk, ha a szegény néptől büntetésre elveszik a terméseredményt, munkájának gyümölcsét; hová jutunk, ha egyszer eladósodott, ha rengeteg terhe van csak abból is, hogy a t. szolgabíró urakat tartja; hová jutunk, ha most a hatóság is ilyen embertelen, oktalan, ilyen kegyetlen, méltóztassanak megengedni, hogy azt mondjam, egészen ostoba büntetésekkel annyira sújtja ezt a szegény népet. Azért tartottam szükségesnek e kérdést idehozni, — meg vagyok győzdve róla, hogy a kormánynak sem tetszik — hogy módot adjak arra. hogy a kormány egy tollvonással nullifikálja ezeket az Ítéleteket és egy tollvonással ezreket és ezreket szabadítson meg a szabadságvesztés-büntetéstől és a súlyos pénzbüntetések alól. amelyek az illetőket már vagyonuk romlásával is fenyegetik. Elnök: A földmivelésügyi minister ur kivan szólani! Mayer János földmivelésü&yi minister: T. Nemzetgyűlés! (Klárik Ferenc: Nézzük a a tollvonást!) Az interpelláló képviselő ur által felvetett kérdés rendészeti szempontból komolyan rendezésre váró kérdés. Sajnos, a tűzrendészet kérdése nálunk törvényhozásilag mindezideig rendezve nincs és kizárólag az 1885. évi 53.888. számú tüzrendészeti kormányrendelet az. amelyben szabályozást nyer ez a rendészeti kérdés. Ennek a kormányrendeletiiek alapján minden törvényhatóság köteles a maga területén törvényhatósági rendelettel szabályozni a tűzrendészet kéirdését aszerint. ahogy a speciális viszonyok megkívánják. Ezek a kérdések rendkívül sok izgalmat okoznak majdnem országszerte. Alig lehet ezt a kérdést közmegnyugvásra elrendezni. Sok vita folyik akörül a lkér dés körül, amelyet az. interpelláló képviselő ur interpellációjában felvetett; t, i. a közös rakodó mellett érvelők azt hozzák ha elég is a takarmány, megmarad a ház. viszont, ha a ház megég, megmarad a takarmánv, lévén a kettő elkülönítve egymástól. Mindkét okoskodás helytálló, én azonban azt hiszem, hogy mindkét részen túlzások vannak. Nézetem szerint az a leghelyesebb megoldás, ha bizonyos tüztávlat betartását megkövetelik a gazdától, de nem kötelezik a gazdaközönséget arra, hogy közös szérűskertre rakodjanak, mert szerintem ennek oly hátrányai vannak, hogy az előnyöket ezzel szemben senki-