Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.
Ülésnapok - 1922-569
16 r  nemzetgyűlés 569. ülése 1926. évi június hó 15-én, kedden. alatt állottak szóba velük és vették revizió alá ennek a javaslatnak egyes paragrafusait. A törvényjavaslat benyújtását követőleg ült öszsze a pénzügyminister ur az alkalmazottakkal a munkáltatók jelenlétében, de érdemi tárgyalásra nem is igen került a sor, mert ezt a munkáltatók az ő teljesen rideg és teljesen hatalmi alapon álló magatartásukkal megakadályozták. Nagyon biztosak lehettek ők a pénzügyminister ur támogatásában, mert a javaslat alapeleveihez — a vagyonátmentési arányszámhoz, a fix százalékhoz, a megtámadhatóság korlátozásához, a külön bírósághoz — körömszakadtáig ragaszkodtak s a létminimum összegének százalékszerü megállapítását teljesen negligálták ezeken a megbeszéléseken és inkább azt bizonyították, azt akarták bizonyítani, ami később a mérlegek megjelenése után önmagától megcáfolást nyert, hogy a vállalatok amúgy is a legkedvezőbb mérlegeket fogják produkálni. Ezt követőleg összeült egy uj ankét, már kizárólag a munkavállalókkal, a pénzügyminister urnái, ahol a _ pénzügyminister ur a szociális belátásnak uj tulajdonságában mutatkozott be, arra számítva talán, hogy a holló kiejti szájából a sajtot. Bár ez a sajtkiejtés csak igen kis részben és csak azok részéről történt meg, akik a politikai taktika útjait nem ismerik, megállapítható, hogy a minister ur az ankéten csak egyetlen konkretumot igért, a 30%-os arányszámot, mint átmentési minimumot és azzal igyekezett az érdekelteket persvadeálni, hogy erre vonatkozóan már birja a munkáltatóknak igéretét. A pénzügyminister urnák tehát, amikor törvényjavaslatot készit, a munkáltatók Ígéretére van szüksége, hogy a szociális belátásnak a minimális mennyiségével szolgáljon a gazdasági élet legnyomorultabb jainak, legjobban megkorbácsoltiainak?! És kérdezhetjük,^ hogy vájjon az államhatalomnak ez az intézkedése rászorul-e a Tébe-nek és a Gyosz-nak jóváhagyására vagy pedig a pénzügyminister ur is elmondja talán a maga, talán az általa képviselt államhatalom nevében azt, amit III. Napoleon mondott, hogy »a vasgyárak urai a mi uraink is?!« A tanácskozás után tovább folyt ez a játék; a javaslat a bizottság elé került és itt kiderült, hogy a 30%-os átmeneti minimumból 20% lesz, vagyis az az egyetlen konkrét eredmény is, amelyet beígértek, ott a bizottság előtt semmivé foszlott A bizottsági tárgyalás után pedig a politikai játéknak egy egészen uj fejezetét és formáját ismertük meg. A ministerelnök ur, aki a frankügy izgalmai között egyáltalán nem mutatott érdeklődést a magánalkalmazottak nyugdíjvalorizációja iránt, egyszerre kész^ volt a közvetítő szerepét vállalni ebben a kérdésben. Fogadta az alkalmazottak küldöttségét és a naiv lelkek azt hitték, hogy a ministerelnök ur intervenciója a javaslatnak a napirendről való levételét vagy legalább is azon olyan struktuális változtatásokat fog jelenteni, amelyek a javaslat lényegében hoznak módosításokat a nyugdíjasok javára. Közben megszólalt a gyáriparnak és a Tébe-nek sajtója és türelmetlenül követelte a javaslat megszavazását, mert akkoriban, annak idején még a tőzsdei konjunktúra óta igen megakadt közgazdasági rovat bevételeinek igen hatékony emelését jelentette volna a pengőmérlegek közzététele. A javaslat tárgyalásának és előkészítésének ebben a stádiumában a pénzügyminister ur újból fogadta a magánalkalmazottakat a parlamentben, de ugy„ hogy szemrehányást tett nekik két irányban. Egyrészt abban az irányban, hogy 7 ilyen követelésekkel csak azok léphetnek fel, akik a .gazdasági életet nem ismerik — és ez a vád nem először hangzott el a pénzügyminister ur szájából, — másrészt pedig abban az irányban, hogy azt a vádat hangoztatta felénk, hogy ezek a szociális követelések a gazdasági életet szántszándékkal destruálják. Nyomatékosan hangsúlyozta továbbá, hogy az ankét összehivása és az ankéten esetleg megszülető módosítások az egységes pártnak keresztény gazdasági pártnak kifejezett kívánságára történtek. Elöljáróban talán ezzel az utóbbi kijelentéssel foglalkozom és megállapítom, hogy bár az ankéten résztvevők közüli azoknak, akik valóban tömegeket képviselnek, megvolt légyen a maguk kialakult világnézete és habár a választások közeledtével szokásos mindenféle kortézia: mégis az ilyen kijelentés hasonló ahhoz az eljáráshoz, amelynél a letartóztatottaknak a vizsgálóbíró vagy az ügyész ajánl védőügyvédet. Ami pedig a másik kijelentést illeti, tiltakoznunk kell az ellen, hogy egy par excellence magánjogi követelést egyszerűen szociális térre lehessen átjátszani csak azért, mert most az egyszer a hitelező a gyengébb fél és nem az adós. Főként pedig tiltakoznunk kell az ellen, hogy bennünket, akiket soha meg nem kérdeztek, akiknek ajánlott megoldási módjait soha meg nem próbálták, vádoljanak azzal, hogy a gazdasági életet nem ismerjük. Tailán az az államhatalom ismeri a gazdasági életet, amelynek 1919 óta csak két gazdasági ténye volt? Az, hogy meggyorsította a bankóprés működését és ezzel nyomorba döntött százezreket; majd pedig, amikor látta, hogy ez katasztrófára vezet, megállította a bankóprést, de azon az áron, hogy elszívta a magángazdaságutolsó erejét, nem ugyan a tőkéjét, hanem a munkaerejét, legnagyobbrészt azért, hogy a maga széles adminisztrációs apparátusát fentarthassa! Vagy vetheti-e a szakértelem hiányát a szemünkre az a finánctőke, amelynek egyetlen koncepciója az volt: a tőzsdére menni és spekulálni a valorizálatlan állami pénzekkel?! Vagy pedig tehet-e szemrehányást nekünk azí az ipari tőke, amely a védővámok árnyékában éli a maga vizözönelőtti, de dus hasznot hajtó életét?! Ilyen vádemelésre egész Európa kapitalizmusának nem volna joga, de legkevésbé van jog-a ,a magyar kapitalizmusnak, a kapitalizmus magyar reprezentánsainak és a magyar fináncbürokráciáTnak! A másik vád, amellyel a pénzügyminister ur akkor felénk sújtott, hogy t. i. követeléseink destruálják a gazdasági életet, épen ilyen hamis, mert ebben a kérdésben, miként minden egyéb kérdésben, a magyar dolgozók olyan hősies önmegtagadást mutatnak, amely valóban példa nélkül áll. A gazdasági élet destruálásával sokkal inkább volnának vádolhatók azok, akik a helyett, hogy fogyasztóképes tömegek produkálására törekednének, azon igyekeznek, hogy a még megmaradt fogyasztórétegeket is az ilyen és hasonló törvényekkel és intézkedésekkel visszafejlesszék. (Zaj jobhfelől. — Felkiáltások a szélsőhaloldalon: Halljuk! Halljuk!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Kéthly Anna: Ez az ankét egyébként semmiféle konkrét eredménnyel nem járt» A pénzügyminister ur hajlandó volt ugyan az írásban előterjesztett javaslatainkat elfogadni, az alkalmazotti szervezetek be is nyújtották az előterjesztéseket, a minister ur azonban nem őket, hanem a munkáltatókat hallgatta meg- abban az irányban, hogy vájjon megadják-e ezekre az approbátumot. így
