Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.
Ülésnapok - 1922-572
~À nemzet g y ülés-572. ülése 1926. évi június hó 18-án, pénteken. 123 gazdasági javaslat. Belemarkol az élet reális körülményeibe, belemarkol az életbe magába, jelenti száz és száz családnak exisztenciális kérdését és másrészt ott állnak a vállalatok gazdasági érdekei is. Azt mondhatnám, ha megint az igazság jegyében beszélek, hogy a pénzügyminister sohasem volt nehezebb helyzetben, mint mikor e kérdés szabályozásánál két malomkő között állott. Egyik malomkő volt a vállalatok belső pszichéje, törekvése és talán hatalmilag túltengő belső öntudata is, a másik oldalon állott az alkalmazottak szociális érdeke és a ministernek kétségkívül érző szive. Erre vall az, hogy a javaslat nem olyan formában került ma már ide, mint ahogy azt a pénzügyi bizottságban láttuk. Mert hogy csak egy-két dologra mutassak rá, a minimumot sikerült 10%-ról fölemelni 30%ra. (Szilágyi Lajos: De most a pengőmérleg alapján az lesz a maximum!) Sőt ha nézem az érdekelteknek hozzám beadott memorandumát, ott ők u 30% -os minimumot kérték. Ez a 30%-os minimum teljesedésbe is ment. Egy ankét folyamán a pénzügyminister kijelentette, hogy az előadó ur ezt a 30%-os minimumra vonatkozó pótló javaslatot be is fogja terjeszteni. Nekem ebben a kérdésben csak egy aggályom van, hogy ott, ahol az arányszám leszállítása a vagyoni helyzetre való tekintettel a bíróság részéről szükségessé válik, ez a 30%-ról ne szállittassék le 10%-ra, hanem csak legfeljebb 20%ra legyen leszállítható, ami azonban a részletes tárgyalás során fog majd megvitatás alá kerülni. Jelentős eredmény volt a maximum kérdésében is, amikor 50%-ról a maximum a pénzügyi bizottságban javaslatomra 65%-ra emelkedett fel. 30%-os minimum. 65%-os maximum: az igazság jegyében kétségkívül meg kell tehát állapitanom, hogy a javaslat nem abban a formában áll előttünk, ahogyan eredetileg beterjesztetett. Ha azonban tovább vizsgálódom, ki kell jelentenem, hogy még a javaslat jelenlegi formájával sem tudok megbarátkozni és a javaslat jelenlegi formája tekintetében is vannak aggályaim, amelyeket tisztelettel előterjesztek a nemzetgyűlés plénuma előtt abban a tudatban, hogy amint a minister úrral való tárgyalásaim folyamán láttam, talán a kölcsönös kapacitáció és érvelés fegyvereivel ebben a kérdésben is sikerülni fog még a részletes tárgyalás alkalmával bizonyos engedményeket elérni. Elvégre ez a javaslat nem politikumot tartalmazó javaslat, ez gazdasági javaslat, ebből ki kell kapcsolnunk a politikát, a szenvedélyt és a legnyugodtabb meditáció megfontolásával lehet elbírálnunk, hogy az érdekejt számos exisztencia ügyét hogyan oldjuk meg, és miként foglaljunk állást a valorizáció kérdésében. Megállapítottam az előbb, hogy a harcok folyamán, amelyek kétségkívül felidéződtek egyrészről a vállalatok, másrészről a magánalkalmazottak között, én a vállalatoknál bizonyos túltengő öntudatot láttam ebben a kérdésben. Ezt azonban visszavonatkoztatom kereskedelmi jogunk egész mai rendszerére és ki kell azt jelentenem, hogy ezt nem tartom fenntarthatónak. A vállalatok pszichéje nem idegződhetik be abba a mentalitásba, hogy végeredményben a vállalatoknál főszemély az elnök, a vezérigazgató és az igazgatósági tagok, mellékes személyek a részvényesek és az alkalmazottak. (Ugy van! Ugy van!) Két ségen kivül áll, hogy ezzel a felfogással szakítani kell. (Ugy van! Ugy van!) Ha pedig igazságot akarunk tenni, meg kell állapitanunk, hogy azon perekből is, amelyek folyamatba tétettek, amelyeket nem akarok egyenként felsorakoztatni, de amelyekből én egy hatalmas argumentumot tudok meríteni, ez a mentalitás kiabál, amikor 500.000 koronával — - nagyon sokat mondok — és nem sokkal ezelőtt papirkoronákban egypár koronával hajlandók voltak elengedni negyvenévi szolgálat után alkalmazottakat és nem indult meg a lelkük a kérésre, a pereket pedig, amelyeket folyamatba tettek, nem tudják megbocsátani az alkalmazottaknak. Én semmi körülmények között sem fogadhatom el, hogy Magyarországon a jogkeresés minősítő körülmény legyen a rosszabb elbírálásra. (Ugy van ! Ugy van ! a Ház minden oldalán. Taps a középen.) Ez lehetetlen. A jogkeresés általános joga a közönségnek, én tehát nem minősíthetem súlyosabban azt az alkalmazottat, aki a bíróságnál keresi igazságát. Ha a vállalatok pszichéje nem lett volna ennyire antiszociális és egyoldalú, akkor sokkal jobban üdvözöltem volna, ha önként láttam volna a valorizáció terén részükről kezdeményező lépéseket. Magatartásukkal azonban súlyos válságba jutatták az alkalmazottakat, ami igen természetesen kiélezte közöttük a helyzetet, megengedem talán, el is homályosította az igazságos megítélést e tekintetben, de a kezdeményezés hibáját nem az alkalmazottak oldalán látom. Ha nézem ezt a két nagy érdeket, s látom ezt a két nagy malomkövet, amely között ott áll a pénzügyminister, az állam érdekét nézve, a vállalatokat természetszerűleg konzerválni akarván, — hisz ez magától értetődő hazai kereskedelmünk és iparunk érdekében, — akkor valóban azt mondom, — és az ankétek megerősítettek ebben a felfogásomban —, hogy ezt a kérdést törvényjavaslattal jól megoldani nehéz. Végeredményben igazán egyedüli jogforrás a birói kognició lehetett volna ebben a kérdésben, individuális elbirál vállalatok teljesítőképességének és egyes speciális esetekben az igényeknek. Látszik, hogy eddigelé a birói Ítéletek, mint jogforrás, tényleg betöltötték hivatásukat. (Ugy van ! a baloldalon.) Büszke öntudattal mutatok rá magam is, mint tagja ennek a testületnek, hogy a magyar bíróság ebben a súlyos és nehéz időben, ebben a nehéz problémában, a valorizáció kérdésében is feladatának magaslatán állott. Ma látom a nagy vitában, amely a vállalatok és az alkalmazottak között van, hogy mind vissza akarnak, térni erre a jogforrásra, a birói kognició jogforrására. Sőt az ankéteken magának a Gyosz-nak és a Tébé-nek nyilatkozatai is ezt az impressziót keltették bennem, hogy végeredményében ez volna a legjobb megoldás. Koncedáloin, hogy nincs egyenlőség ebben a kérdésben a joggyakorlatban sem, és ezért érezte a magyar biróság is annak szükségességét, hogy valamelyes irányító rendelkezést kapjon a törvényhozástól. Én talán megmaradtam volna az általános jogelvek kodifikálásánál, és a részletekben szabad kezet engedtem volna a birói eljárásnak. Ez jobban megfelelt volna, mint a taxativ rendelkezés. Én t. i. ismételten felszólaltam már a taxaeió ellen. A jelen esetben se mondhatom, hogy a taxaeió kielégítő, mert ez egyik felet sem fogja kielégíteni. A birói kogniciót azonban abban a pillanatban, amikor törvényjavaslat előttünk fekszik, nem vehetem egyedül jogforrásnak, mert hiszen a törvényhozás akaratából immár tételes^ rendelkezés fog ebben a kérdésben dönteni. Mármost a tételes rendelkezésnél kétségkívül nem mellőzhető szempont a vállalatok fentartásának érdeke. Ez egy határ, melyet még a pénzügyminister urnák is szakadatlanul szem előtt kell tartania, mert ahol nincs, ott ne keress. Ha én olyan tételes rendelkezéseket fogok szabni, amelyek a vállalatok teljesítőképességét abszorbeálják, nem tudom biztosítani egy folya. 18*