Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

436 A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó á-én, pénteken. rel és e tárgyalások eredményéről most tett jelentést a gazdatársadalomnak. A jelentés szerint Bud János pénzügyminister a földadó alapjának 17%-kal történt felemelésére vonat­kozó panaszokat nem ismerte el jogosultaknak, minthogy a kulcs megváltoztatása szabály­szerű, különben pedig a kérdést a közigazga­tási bíróság döntése alá bocsátja. A minister a jövedelemadó kulcsát csak a Népszövetség hozzájárulásával szállíthatja le, de a jövede­lem- és a vagyonérték becslésének megfelelő szabályozását a minister megértéssel fogadta és meginditotta a tárgyalásokat. Egyáltalán nem érzek hivatást magamban arra, hogy a gazdatársadalmat megvédjem, ők épen elég erősek ahhoz, hogy megvédjék ma­gukat, azonban azt hiszem, hogy ezt a cikket a kormány tette közzé a lapokban, hogy vala­hogyan ópiumot adjon be ennek az adóssággal vergődő gazdatársadalomnak, mert hogy ko­moly adóleszállitás még a gazdáknál sem lesz,, azt hiszem, felesleges nekem magyarázni. Az egész hírlapi cikk csak arra alkalmas, hogy megnyugtassák a közvéleményt, mint ahogyan a Vass József helyettes-ministérelnök ur által összehívott ankétok is csak arra jók, hogy a háborgó közvélemény, ez a nagy gyerek vala­hogy megnyugodjék. Belenyomják a cuclit a szájába: Vass-kenyér, Vass-menü, rengeteg adóelengedést kapnak a gazdák. Ekkor lármá­zik az ipar, a kereskedelem, hogyhát mi hol maradunk? A felelet az, hogy majd össze fogja hivni a jó bácsi, Walko igen t. minister ur az ankétet és ti is fogtok ilyen barátságos cuclit a szátokba kapni. A végén mindenkinek a szá­jában van a cucli, de a gyomra korog és a vég­tagjai vánnyadtak lesznek, mert a cucli sem erőt nem ad, sem pedig a vénáb artériába friss vért nem enged be. Ezekkel a cuclikkal legjobb lenne felhagyni, mert ennek semmi gyakorlati értelme nincs és meg kellene álla­podni egyszer abban, hogy amig ez a hatalmi rendszer ebben az országban virul, addig itt komoly adóleszállitásról beszélni sem lehet. Legyen szabad erre vonatkozóan csak egy klasszikus példát r idéznem. Annak idején nagy applomb-bal és gÖrögtüzzel megalkották a takarékossági bizottságot. Ennek tagjaivá, igen tiszteletreméltó és igen komoly férfiakat neveztek ki. A takarékossági bizottság azután működésbe lépett és az egész közvélemény fel­lélegzett, hogy végre van egy takarékossági bizottság, amelynek az lesz a feladata, hogy minden ministeriumbari, minden állami hiva­talban eljárván, a felesleges költségeket vala­miképen leszállítsa és erre nézve a kormány­nak nemcsak javaslatot tegyen, hanem a kor­mányt bizonyos intézkedések megtételére rá­szorítsa. (Ivády Béla: Arra nem volt lehető­ség, hogy rászorítsuk! Mi csak javaslatokat tettünk!) Rátérek erre is. Az első hiba ott tör­tént, hogy a takarékossági bizottság tagjait nem a "pártok és nem a pártok által képviselt osztályok arányszáma alapján állították össze. A dolgozók érdekképviseleteit a takarékossági bizottságból egyszerűen kihagyták. Ez a gya­korlatban azt jelenti, hogy a takarékossági bizottságban a leginkább érdekelt néprétegek a dolgozók képviselve nincsenek. De még más is történt. A takarékossági bizottságra vonat­kozó statútum szerint a kormány, ha tetszik neki, végrehajtja a, bizottság határozatait, ha pedig nem tetszi neki, egyszerűen a limine el­utasítja, A legtöbb esetben ez az utóbbi törté­nik. A takarékossági bizottság tárgyalásai nem nyilvánosak, azokon a sajtó képviselői nem vehetnek részt, sőt a sajtó számára még tudósítást sem adhatnak le. Megtörtént, hogy a takarékossági bizottság tagjai kiszálltak tárgyalni a honvédelmi ministeriumba és — véletlenül szemtanuja voltam az esetnek ­olyan hermetikusan zárták el őket, hogy ta­lán még levegő sem jutott ki abból a teremből, amelybe a takarékossági bizottságot elzárták. Teljesen titokzatosan, a nyilvánosság kizárá­sával működik tehát ez a bizottság, a nyilvá­nosság nem is tudja ellenőrizni ennek ia bi­zottságnak működését. Ezért nem tud ez a bi­zottság eredményt felmutatni, bár amint mon­dottam, igen tiszteletreméló, igen derék em­berek annak tagjai. Kijelentem, — és ezt a kijelentésemet bizo­nyítani is tudom — hogy a takarékossági bi­zottságnak azokat az intézik édeseit, amelyek bizonyos érdekköröknek húsába vágtak volna, nem lehetett végrehajtani. Anélkül, hogy az érdekelteknek vagy bárkinek kárt akarnék okozni, csupán egy esetet vagyok bátor felem­líteni. A takarékossági bizottság többefa között kifogásolta, hogy csonka Magyarországnak 300 mérnökkari tisztje van. Kifogásolta ezt, hiszen itt nem készülnek erődítések, itt nem történ­nek ilyen dolgok, itt a trianoni szerződés követ­keztében kis zsoldoshadsereg van, amely in­kább közbiztonsági célokat szolgál, mert hiszen sem felszerelésénél, sem létszámánál fogva nem képes nagyobb katonai akcióra^ Minek ennek a kis csonka hadseregnek 300 mérnökkari tiszt? kérdem én. A takarékossági bizottságnak az a felszólitása, hogy ennek a létszámnak leszálli­tására intézkedés történjék, teljesen meddő maradt és hiábavaló volt. A magyar katonai mérnöki státusban még ma is 300 mérnökkari tiszt szerepel. Mondom, nem akarok súlyos érdekeket ve­szélyeztetni, ennek nem volna értelme és gya­núsítani sem akarok, csupán fel akarom emlí­teni azt, hogy ennek a takarékossági bizottság­nak mindazok az intézkedései és javaslatai, amelyek tényleg takarékosságot jelentettek volna és amelyek tényleg erősen közelebb hoz­ták volna a dolgokat a reális szükségletekhez, teljesen meddők maradtak. Nézzük meg az eredményt. Hogy megint a katonaságnál ma­radjak, — anélkül, hogy a hadsereg bármely tagját bántani kívánnám — hovatovább odaju­tunk, hogy a 'katonatiszt a századosnál kezdő­dik. T. képviselőtársaim között bizonyára van­nak sokan, akik emlékeznek még Ferenc József korszakára, hogy micsoda rettenetes feltűnést keltett akkor egy altábornagy. Ez rettenetes nagy ur volt. Lobkowitz hadtestparancsnok volt Budapesten és altábornagy volt. Ha végigment az utcán, feltűnést keltett, ha pedig egy altá­bornagy valamely kis vidéki városba megérke­zett, az egész garnizon reszketett, három hétig súroltak, takarítottak, a bakák haját levágták, ott Ordnung volt három hétig, amig végre meg­érkezett az excellenciás ur. Ma pedig: méltóztassék egy délelőttön oda­állni az alagút elé, tessék egy kis tiszti szem­lét tartani és meg fognak győződni arról, hogy hány vörös lampasszos katonatiszt megy ott el. Az ezredes tekintélyes katonatiszti állás volt és nem volt mindennapos látvány. Ma, — anél­kül, mondom, hogy túlozni akarnék vagy hogy a hadsereg bármely tagját meg akarnám bán­tani — a katonatiszt a századosnál kezdődik. Alább nem is adják. Annyi százados, őrnagy, alezredes, ezredes, tábornok és altábornagy van, hogy nem igen hiszem, hogy az egész osztrák-magyar monarchiában együttvéve lett volna annyi, mint amennyi most van csonka Magyarországon ebben a kis hadseregben.

Next

/
Oldalképek
Tartalom