Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

A nemzetgyűlés 566. ülésé 1926, évi június hó 2-án, szerdán. 369 Nyugateurópának egy nagy része átment, akkor azt méltóztatnak majd látni, hogy a faseizmus diadalmas előretörésének első és legfőbb oka volt a nemzeti olasz elemeknek az az undora és elégedetlensége, amelyet a parlamentarizmus iránt éreztek, amely parlamentarizmusról azonban egészséges ösztönnel megérezték, hogy az esetleges nemzeti felfordulástól, a nemzetközi elemek előretörésétől a maga házszabályaival, a maga sablonjaival és főképen a maga kisded politikai intrikáival és játékaival, paktumaival és megalkuvásaival megvédeni és megmenteni nem tud. Az olasz faseizmus több, mint aminek momentán látszik és mint ahogy most megvalósult. Az olasz faseizmus tulajdonképen egy nagy kikezdés, amelynek végső konzekvenciája talán még a faseizmus hivatalos vezérei előtt sem áll nagyon pregnánsan és tisztán, azonban kétségtelenül elsősorban törekvés arra, hogy egy nemzet életének vezetésére, irányítására valami másféle megoldás találtassék, mint a parlamentarizmus, mert a parlamentarizmus még a maga legjobb formájában sem bizonyult arra alkalmasnak, hogy egy nemzet nagy élet-halál problémáit megoldja. Az olasz faseizmus épugy, mint az a mozgalom, amelyet Spanyolországban Primo de Rivera megkezdett és amely diadalra jutott, elsősorban egy nagy harc a korrupció s ami vele összefügg a parlamentarizmus, vagy ha akarjuk, forditva, a parlamentarizmus és ami vele óvhatatlanul összefügg, a korrupció ellen. Annak idején az olasz fascistáknak, mikor még nem jutottak hatalomra, azonban már a maguk prograinmját kezdték hirdetni és kezdek elsősorban megformulázni, legfőbb törekvésük az volt, hogy valami olyan formát találjanak, amely a szokványos elavult parlamentarizmus helyébe ültethető. Kellő formulát találni mindeddig nem tudtak, bár Mussolini, a nagy duce, akinek történelmi nagyságán nem változtat* az,. hogy a politikai szélsőbaloldal, avagy a körúti sajtó meg méltóztatik-e elégedve lenni vele, afféle megoldásról beszél és előbb-utóbb meg is fogja cselekedni, hogy nem fecsegő testületnek, nem játéktestületnek fogja a parlamentet megtenni, hanem érdekképviseletek kellő szelekció utján való testületének, és minden politikai és egyéb vonatkozástól eltekintve, komoly gazdasági, technikai és egyéb nemzeti életformulának. Nem tudom, vájjon nem lenne-e itt az ideje, hogy Magyarországra nézve is gondolkozzunk valami efféle megoldásról, mert méltóztatnak látni, hogy akármilyen megoldással kísérleteznek is, a nemzetgyűlés, a parlament mégis csak — nem szeretném elragadtatni magamat, de kétségtelenül nem alkalmas szerv arra, hogy egy nemzet életét zavartalanul, komolyan, történelmi hivatással és mindenesetre történelmi eredményekkel irányitsa és vezesse ; ellenben kétségtelenül alkalmas arra, hogy nem mindig megfelelő elemek jussanak abba a terembe, ahol egy nemzet sorsát kell intézni. És maga a nemzetgyűlés, a parlament terme sokszor olyan törekvéseknek tud forrása, fészke lenni, a nemzetgyűlés padjai sokszor olyan törekvések számára szolgálhatnak ugródeszkául, amelyek annak a nemzetnek nem életérdekeit, hanem vesztét és pusztulását segitik elő. És itt bele kell mennem azokba a részletekbe, amelyeket ugyancsak Sándor Pál t. képviselőtársam emlegetett, amikor azt mondotta, hogy a képviselőknek nincs meg a dignitásuk. Hát nekem ebben a tekintetben az a felfogásom, hogy képviselője válogatja. Soha a dignitás cimtől, méltóságtól, poziciótól nem függhet. Ha valaki férfi, ha valaki, hogy ugy mondjam valaki, akkor az valaki marad, akár nemzetgyűlési képviselő, akár nem az. Ha valaki nem az, ha valaki nem méltó arra, hogy aszó komoly, nemes értelmében valakinek mondjuk, akkor az százszor is lehet nemzetgyűlési képviselő, mégsem lesz a nemzet nagy zöme előtt valaki. Nekem, a parlamentarizmus ellenfelének, aki csak azért választottam ezt a küzdőteret, hogy legalább addig, ameddig parlamentarizmus van, a parlamentarizmus plattformján is küzdjek a keresztény Magyarországért, nekem kell azt mondanom, hogy százszor is lehet valaki képviselő, de esetleg mégsem lehet méltó arra, hogy képviselővé választották. És a legsajátságosabb, hogy épen az a képviselő, aki azt hánytorgatja, hogy a képviselőségnek nincs meg a kellő dignitása és aki azt az állitást kockáztatja meg, hogy a nemzetgyűlés tagjai nem járnak a nemzetgyűlésbe, nem végzik itt munkájukat, alig telik el beszédje után kéthárom óra, már nincs itt, mint ahogy legtöbbször nincs jelen olyankor, amikor más képviselőtársai reggeltől estig itt tartózkodnak. Talán mégsem illik, hogy az, aki a képviselői dignitást emlegeti, nem vonja le állitásának konzekvenciáit. Annál kevésbé helyes ez, mert bizonyos szempontokból úgyis olyan kinos valami, hogy kint az életben a képviselőket olyan nagyon egy kalap alá veszi az a szerencsétlen közvélemény. Mondom, nem helyes akkor olyan hibákat hánytorgatni, amely hibában elsősorban a hibát hánytorgató találtatik. Ugyancsak nem helyes, ha egy plutokrata képviselő az amúgy is eléggé meg" destruált nemzet közvéleményébe a maga részéről is bele akarja vinni azt a tudatot, hogy túlságosan nagy illetményeik vannak a képviselőknek, hogy a nemzetnek túlságosan sok pénzébe kerül a nemzetgyűlés. Én a parlamentarizmus ellensége és elvi ellenfele vagyok, de azt kell mondanom, hogy ha valaki plutokrata létére ilyen kérdéseket vet fel, akkor előzőleg bizonyitékát kellene adnia annak, hogy ő mint plutokrata egyetlenegy garasát sem veszi igénybe a nemzetgyűlési illetményeknek. Talán nem szabadna engedni azt, hogy a közvélemény a plutokrata Sándor Pált egy kalap alá vegye az anyagilag azt lehet mondani, szinte proletár Lendvai Istvánnal és talán tetszenék Sándor Pálnak a közvélemény előtt is distinkciót tenni olyan képviselők között, akiket ezer holdjuk, üzletük vagy egyéb vagyonuk talán feloldana ama kötelezettség alól, hogy a nemzet pénzéből egyetlenegy pengőt is igénybevegyenek, és olyan képviselők között, akik képviselői kötelességüket teljesitik, akiknek azonban szinte nincsen egyéb jövedelmük, mint az az összeg, amelyet képviselői kötelességük teljesitéséórt kapnak. Mert könnyű a plutokratának, de viszont mi lesz, ha a nemzetgyűlési képviselőségnek az lesz a kritériuma, hogy valaki gazdag ember-e, vagy sem. Ne felejtsük el, hogy az anyagi kérdés az intellektuális kapacitás és az erkölcsi alkalmasság szempontjából semleges kérdés. Valaki lehet annak ellenére, hogy vagyonos, Deák Ferenc-i nagyság, de másvalaki is lehet az, annak ellenére, hogy vagyontalan. De, ha valaki a parlamentarizmusnak olyan nagy hive, mint az általam imént apostrofált Sándor Pál t. képviselőtársam, akkor legkevésbbé ő hozzon elő ilyen kérdéseket az általa imádott és állandóan hirdetett parlamentarizmus csekély dicsőségére. A másik izmus, amellyel még foglalkozni kivánok, a pacifizmus. Akár levente-mozgalomról, akár egyéb kérdésekről van szó, bizonyos oldalról állardóan pacifista szólamokat hallunk. Nem akarom részletezni, hogy annak a bizonyos oldalnak egy része valószinüleg igen tervszerűen él ezzel a kifejezéssel, van azután annak a pacifista oldalnak egy másik része is, amely a boldog naivitás minden jegyével ékes, és amely PánEurópáról álmodozik akkor, amikor szinte az ágyúdörgés erejével hangzik nap-nap uíán, hogy 54*