Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-565
À nemzetgyűlés 565. ülése 1926. évi Junius M 1-én, kedden. 29á esnnek a törvényjavaslatnak célja, hogy az állam, olyan intézményt állitson fel, amelyben a biztosított felek és a biztosítási tisztviselők egyformán megtalálják a maguk védelmét. Amikor annak idején e törvényjavaslat tárgyalásánál felszólaltam, akkor fel is említettem azt, hogy a pénzügyminister ur a biztosított felek érdekeinek védelme mellett ne feledkezzék meg a biztosítási tisztviselők védelméről sem. Akkor erre nézve a minister úrtól nagyon megnyugtató, nagyon kielégítő választ kaptam. Ha ma, ennek az intézménynek létesítése után néhány évvel az eredményt nézzük, akkor azt látjuk, hogy az eredmény egy uj bürokrácia, amely szaporította azoknak a már amúgy is túltengő állami intézményeknek létszámát, amelyeknek csak az volt céljuk, hogy először elhelyezkedési lehetőségeket nyújtsanak, másodszor megakadályozzák a kibontakozásnak és fejlődésnek munkáját akkor, ha ez a kibontakozás és ez a fejlődés nem a kurzusban elhelyezkedett egyének javára szolgált volna. A tapasztalat, amelyet e néhány esztendő alatt szereztünk ennek az intézménynek munkájáról, az, hogy itt egy valóságos állami konkurrencia-üldözés fejlődött ki, állami segítséggel fojtják meg a konkurrens intézeteket; az állam nyújt segítséget a gyengék letöréséhez. Ha pedig az intézmény munkáját nézem, akkor valóban nem tudom megállapítani, hogy mi nagyobb ennél az intézménynél: a hozzá nem értés vagy pedig a politikai elfogultság. Az intézménynek több esztendős működése alatt ez volt a vezérfonal, a tisztviselőknek és a biztosított feleknek érdekét úgyszólván teljesen semmibe vették. Amint mondtam, a törvénynek, akkor még mint javaslatnak, tárgyalásánál felhívtam a pénzügyminister ur figyelmét a biztosítási szakma tisztviselőire, rámutattam arra, hogy egyetlenegy más tisztviselői kategória nincs és nem volt annyira kiuzsorázva, mint ennek a szakmának tisztviselői, akiket a nyugdíjreménység fejében a legminimálisabb, a legszégyenletesebb fizetésekre szorítottak. Ezek a fizetések mindig az életszínvonalon mélyen alul voltak és mélyen alul voltak egy átlagtisztviselői fizetés színvonalán, de a tisztviselők tűrték ezt az állapotot egy relatíve nyugodt ^ jövőért, azért, hogy alacsony fizetéseik ellenében és befizetett nyugdíjjárulékaik ellenében jövendőjük,, öregségük legalább biztosítva lesz. Ezek a reménységek ma már teljesen öszszeomlottak. Nemcsak a nyugdíj reménységek, nemcsak a befizetett nyugdíjak vesztek el ezeknél az intézeteknél, amelyekre állami hivatal felügyel, hanem a tisztviselők fizetései, a tényleg megszolgált munkájuk után való fizetéseik is f ott vesztek el. Vannak intézetek, amelyek már hónapok óta nem fizettek a tisztviselőiknek; vannak intézetek, amelyek hónapok óta 10—20—30 ezer koronás részletekben adják ki tisztviselőiknek a fizetésüket. Ha pedig azt kérdezzük, hogy ezzel szemben a felügyeleti hivatal mit csinál vagy ezzel szemben a felügyeleti hivatal a maga kétségtelen befolyását miért nem használja fel ezeknek az állapotoknak megszüntetésére, akkor erre a kérdésre választ nem kapunk. Pedig nemcsak a tisztviselők, hanem a biztosított felek is egyformán károsodtak és károsodnak ennél a gazdálkodásnál, amelynek a kétségtelen pusztulás a vége. T. Nemzetgyűlés! A háború előtt körülbelül 50 biztosító intézet volt Magyarországon; . e közül az 50 közül is alig 25 dolgozott valóban — és ezek jól-rosszul ellátták egész Magyarország biztositási szükségletét. A háborúban, de főleg a háború után tisztán a korona romlására alapítva, olyan konjunkturális intézetek alakultak, amelyek legtöbbnyire az úgynevezett utánbiztositásból éltek, valamint azokból az üzletekből, amelyeket a meglévő nagy intézetektől vettek el. Ez a módszer nagyon sok üzletet eredményezett ezeknek a konjunkturális biztosító intézeteknek, mivel azonban a provízióval felfelé, a díjakkal pedig lefelé licitáltak, hogy konkurrenciaképesek legyenek, ez igen sokba került, felemésztette úgyszólván teljes díjbevételüket, tartalékot nem tudtak gyűjteni és amikor a kárkifizetésekre került a sor, főleg pedig amikor a korona stabilizálódott és az utánbiztositás szükségessége megszűnt, akkor ezek az intézetek, amelyek úgyszólván ingoványra épültek, meginogtak és összedőltek. Most ezek az intézetek természetesen fűhöz-fához kapkodtak és azt remélték, azt hitték, hogy a néhány évvel ezelőtt létesített felügyeleti hatóság, felügyeleti hivatal ki fogja őket segíteni ezekből a bajokból. Azt kellett azonban látniok, hogy ez a felügyeleti hivatal nemcsak hogy nem volt segítségükre, hanem egyenesen megnehezítette ezeknek az intézeteknek szanálását is. Régen ugyanis az volt a rendszer, hogy ha egy biztosító intézet fizetésképtelenné vált, már csak azért is, hogy a közönség hite és bizalma meg ne inogjon az egész biztosításban, egy-egy nagyobb biztosító intézet átvette ezt a bajba jutott biztositót, átvette a mindig csorbítatlan díjtartalékot, úgyhogy nemcsak a közönségnek, a biztosított feleknek nem volt ebből káruk, hanem még a szanáló biztositó intézet is megtalálta a maga hasznát ebből az átvételből. Amióta ezt az állami hivatalt felállították, azóta ilyen fúzió vagy egy intézetnek ilyen megvásárlása csak ennek a hatóságnak jóváhagyásával jöhet létre. Mivel azonban ez a hivatal kellő szakértelem nélkül van Összeállítva, bürokratikus nehézségekkel dolgozik, késedelmesen intézi ezeket a szanálási akciókat, úgyhogy mire egy-egy ilyen akció végére jut, addigra a szanálandó intézet, amelyet meg kellene menteni, a felek díjtartalékaival, a tisztviselők fizetéseivel együtt tökéletesen elvérzik. A felügyeleti hivatal létesítése óta körülbelül 15—20 intézet bukott el és kilátás van arra, hogy a legrégibb intézeteken kivül majdnem az összes újonnan alakult intézetek el fognak hullani. Ennél a kérdésnél bennünket elsősorban természetesen a felek keservesen befizetett díjai érdekelnek és a tisztviselők fizetései, de érdekel bennünket az államot illető adók és illetékek nagy tömege is, amelytől az állam ezeknek az intézeteknek pusztulása révén teljesen elesik. A tisztviselők, akiket minden nyugdíj és végkielégítés nélkül bocsátanak el, a legnagyobb nyomorba kerülnek, pedig tudvalevő, hogy az összes magántisztviselők közül épen a a biztosításiak voltak a legszégyenletesebbül, a legrosszabbul fizetve. A mi kívánságunk az, hogy az állam mozduljon meg és a felügyeleti hivatalnak komoly reformja révén ugy alakítsa át a felügyeleti hivatalát, hogy ez a felügyeleti hivatal valóban segítségére tudjon lenni ezeknek az intézeteknek, nem maguknak az intézeteknek, hanem a biztosított feleknek és a tisztviselőknek érdekében azért, hogy egyrészt ezek bérfizetéseiket, másrészt a tisztviselők járan4á*