Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-564

280 A nemzetgyűlés 564. ülése 1926. évi május hó 31-én, hétfőn. Csodálatos, hogy ilyen magasak ezek az, adók, amikor a lakosság fogyasztóképessége a minimumra redukálódott és távolról sincs mes ma már a lakosságnak az a fogyasztó iépessége, amely még közvetlenül a háború után is megvolt. Hiszen ma már nemcsak arról készítenek statisztikát, hogy Budapesten például mennyire csökkent a húsfogyasztás, hanem arról is, hogy Budapesten mennyire csökkent a kenyérfogyasztás. Tehát már azon a téren is, amely a magyar embernek, a magyar munkásnak & külföldi munkással^ szemben a legfőbb táplálékát jelenti, csökkenés állapitható meg. Ha a kiadásokat nézzük, ugyanilyen aránytalanságokat látunk. A kiadások 724-2 millió pengőben vannak előirányozva és ennek az összegnek több mint hetedrészét a honvédelmi tárca emészti fel, amelynek költségvetése 111 millió pengő- Ha -ehhez hozzávesszük még a belügyi tárcát, hiszen ez a kettő körülbelül azonos hatáskört tölt be, mert a költségek túlnyomó részét itt is a rendőrségre, csendőrségre fordítják, akkor azt látjuk, hogy ennek a két tárcának kiadása 204-.8 millió pengőt tesz ki, ami az összes kiadásoknak 39%-át jelenti. Enynyit emészt fel a honvédelmi és belügyi tárca együttesen. Természetesen vannak ezenkívül más tárcák is, amelyeknél joggal lehet kifogást emelni. Ezért örülök, hogy Tamássy képviselő ur szóvátette a köztisztviselők ügyét és igyekezett a köztisztviselőket védelmébe venni. Nem tudom, hogy ez mennyiben sikerült. Én kénytelen vagyok vele szemben ép az ellenkezőjére rámutatni. Ebben a felfogásomban nem állok egyedül, mert itt van a kezem között a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának emlékirata, amelyet a kereskedelemügyi minister úrhoz intézett és amely emlékirat rendkivül érdekes adatokat tartalmaz,. Ezt a testületet talán még sem lehet megvádolni olyan feltevésekkel, aminőkkel bennünket szoktak megvádolni. Ez a testület Budapest főváros kereskedő- és iparosvilágának a véleményét adja vissza és az emlékirat nagyon helyesen mutat rá, véleményem szerint, a bajok okára és egyúttal az orvoslás módjára is. Ebből az emlékiratból idéznem kell azt a mondatot, amelyet teljes egészében aláírok. Ez azt mondja, (olvassa): »Az állami közigazgatási gépezet nálunk nagyobb mértékben, mint másutt, egyúttal elhelyezkedési lehetőséget jelent a történelmi középosztály számára.« Ebben rejlik a mi tisztviselői problémánknak úgyszólván legnagyobb baja. Más államokban az állami tisztviselői állás hivatás volt, amelyre az emberek készültek és azt foglalkozásnak tekintették. Nálunk, főképen az 1867 utáni időkben az állami hivatalnokoskodás — különösen a megyéknél — elhelyezkedési lehetőség volt azok részére, akik vagyoni viszonyaiknál fogva nem egészen voltak abban a helyzetben, hogy önmagukat eltartsák, tehát ugy gondolkodtak, hogy ha már elúszott a vagyon és nem tudom, hogy miért úszott el, de ha elúszott, akkor bement az illető a megyéhez és a megyénél kapott valamilyen állást és ezt az állást azután betöltötte ugy, ahogy és akkor aztán ennek a hivatalnak teendőit elvégezték ugy, ahogy. Ez a rákfenéje a magyar tisztviselői karnak és én, aki az autonómiának hive vagyok minden téren, mégis azt mondom, hogy itt sem lehet más módon segíteni, mint csak azzal, ha a tisztviselői kar az egész országban államosítva lesz. Mert méltóztassék csak összehasonlitani, hogy minőségben, munkateljesítményben az állami tisztviselő mennyivel felette áll a megyei tisztviselőnek, mennyivel több annak a munkateljesitménye, mennyivel több annak a rátermettsége, mennyivel jobban képes a rábizott feladatokat elintézni, semmint ahogyan ezt a megyéknél tapasztaljuk. Nem akarok itt általánosságban mindenkit e megállapítás alá vonni, (Helyeslés jobbfelől.) mert elismerem, hogy a megyéknél és a községeknél is vannak igen kiváló és tehetséges emberek, egy szóval sem akarom mondani, hogy nincsenek, de ha az átlagnivót veszem, akkor ezt kénytelen mindenki, aki a dolgot objektíven itéli meg, elismerni és elfogadni. Egy másik rettenetes nagy baj, hogy a jegyzői karnál is vannak jogos kivánságok. Mindenkinek, aki a dolgot objektive bírálja, el kell ismernie azt is, hogy a jegyzői karban is vannak igen kiváló, igen tehetséges és igen használható emberek és én, aki sokat járok vidéken, látom azt, hogy ahol egy ilyen jegyző van, ott a község lakóinak panasza úgyszólván elenyésző, mert hiszen ő minden egyes kérdésben jó tanáccsal vagy hozzáértéssel tud segíteni és a község pénzügyeit is rendben tudja tartani. De bizony, igen sok helyen, sőt lehet mondani, hogy a községek túlnyomó részében ez nem tapasztalható, hiányzik a hozzáértés, hiányzik a közgazdasági tudás és hiányzik sok minden, amit nem lehet egy pár rövid hónapi tanfolyam révén megtanulni, amihez vagy van az illetőnek vele született képessége és rátermettsége vagy nincs, de ha nincs, akkor ő azt az állást nem tudja megfelelően betölteni. Baj az is, hogy a háború és a forradalom utáni időkben sokan olyanok is pályáztak és vállaltak ilyen tisztségeket, akiknek erre talán valami politikai ambíciójuk volt, akiket erre talán politikai állásfoglalásuk jelölt ki, akiknek azonban más képességeik talán kevésbé voltek. Mátr most megnézve, hogy milyen az arány az állam tisztviselők fizetését illetőleg, az állam költségvetéséhez és bevételéhez arányítva, akkor azt látjuk, hogy békeidőben az állam bevételéből — mint ahogyan ezt pl az 1914—15-ös költségvetés mutatja — 294-7 millió aranykorona fordíttatott a tisztviselők javadalmazására. Ez abban az időben történt, amikor az az úgynevezett 100%-os fizetés volt, amelyre ma a tisztviselők törekszenek. Ez a kiadás abban! az időben az állami bevételnek 20'95%-át tette ki. Ha ezzel szemben most megnézzük az 1925. évi költségvetést, akkor azt látjuk, hogy a tisztviselők fizetése 296-6 millió koronát tett ki, vagyis 2 millióval többet, mint a régi NagyMagyarországon, a bevételeknek azonban 64-61%-át. (Propper Sándor: Nincs állam, amely ezt kibírja!) Az. 1926/27-es, tehát a most tárgyalás alatt levő költségvetésben a személyi kiadás még többet tesz ki, mert a békebeli 294 millió koronával szemben a személyi kiadások 320*8 millió koronát tesznek ki, vagyis az egésznek 654%-át. Ezek hivatalos megállapitások, amelyekből sem elvenni, amelyekhez sem hozzátenni nem lehet, de kétségbeejtő szám az, amely igy kijön, (Ugy van! a szélsőbaloldalon) amikor azt látjuk, hogy a mai Magyarország 7 millió lakosa mellett nemhogy ugyanannyit, hanem jóval többet fizet ki tisztviselői illetmények fejében, mint amennyit a régi Nagy-Magyarország a 21 millió lakosa mellett kifizetett (Putnoki Sándor: Megmondta Tamássy, hogy miért!) és hogy Magyarország bevételének 65-4%-át fizeti ki fizetések fejében. Ezzel szemben Tamássy képviselő ur nem tud mást mondani, mint csak azt, hogj

r a tisztviselők rosszul vannak díjazva és azt igyekszik bizonyítani^ hogy