Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-564

21* A nemzetgyűlés 564. ülése 1926. évi május hó 31-én, hétfőn. előirányzott 71*6 millió aranykoronával szemben tehát 18-2 millió aranykoronával többet. Végül pedig az aktiv alkalmazottak illetményeire a költségvetés előirányoz 247,600.000 aranykoronát, tehát a szanálási programmban erre a célra előirányzott 178,600.000 koronával szemben 69 millió koronával többet. Ezek igen t. képviselőtársaim adatai, amelyeknek helyességét a magam részéről annál inkább elfogadom, miután ezek az adatok mindenben megegyeznek a költségvetés adataival, helyesebben a költségvetés indokolásához fűzött első számú mellékletben feltüntetett öszszehasonlitó adatokkal. Az a megállapítás azonban, amelyet igen t. képviselőtársam ezekhez az adatokhoz, füz, nem helyes, legalább is helyesnek a magam részéről elfogadni nem tudom. Azt mondja ugyanis igen t. képviselőtársam, és itt szószerint akarom idézni szavait (olvassa): »Az ország ki van fosztva, gazdaságilag a tönk szélén áll és minden, amit csak kiizzadott, a tisztviselők fizetésének emelésére fordíttatott« (Peyer Károly: Ez pedig így van! — Sándor Pál: Ezt nem lehet letagadni!) Ennek a megállapitásnak már ellene mondanak az igen t. képviselőtársam által idézett adatok is, még abban a vonatkozásban is, ha ez a kiizzadás csak arra a 94*2 millió aranykorona többletre vonatkozik, amely a szanálási Programm és a letárgyalt költségvetés között fennáll, mert hiszen maga Gaal Gaston igen t. képviselőtársam állapította meg, hogy ennek a többletnek igen tekintélyes része, több mint 2%,-a, mégpedig 18-8 millió aranykorona, nem a személyi, hanem a dologi kiadások növekedésére szolgál. (Peyer Károly: Ugyanaz, csak névleg van ugy felvéve!) Semmikepen sem áll az, hogy minden áldozat, amelyet a nemzet hoz, kizárólag a tisztviselők fizetésének emelésére megy el, még arra a többletre vonatkozólag sem áll ez, amely a szanálási Programm és a költségvetés között de facto fennáll. Még kevésbé áll ez azonban, ha ezt az összes állami kiadásokra vonatkoztatjuk, mert hiszen a letárgyalt költségvetés adatai szerint is az összkiadásoknak csak 34-2%-át teszik ki a személyi kiadások és csak a nyugdíjterhekkel, valamint az önkormányzatoknak adott hozzájárulásokkal együtt emelkednek ezek a kiadások a költségvetésnek 51:6%,-ára. Ez a megállapítás azonban, amelyet én a költségvetés indokolásából veszek, nem adja a helyzet valódi képét, mégpedig nem adja azért, mert a beruházásoknak csak igen kis töredéke szerepel a költségvetésben, — mint tudjuk, csak 12 millió aranykorona — ezzel szemben a helyzet pedig az, hogy például a most folyó pénzügyi évben szintén 12 millió aranykorona volt előirányozva, mégis részben a múlt év pénzügyi feleslegeiből, részben az újjáépítési kölcsön felszabadi to tt részleteiből, részben pedig az állami gabonavásárlásokból visszamaradt pénzekből nem kevesebb, mint cirka 180 millió aranykorona fordíttatott, igen helyesen, hasznos beruházásokra. A pénzügyminister ur, ha jól tudom, e hónap 6-án az egységes pártban megtartott értekezleten, amikor ismertette azt a törvényjavaslatot, amelyet most tárgyalunk, bizonyos nyilatkozatokat tett a jövő esztendei beruházási programmot illetőleg is. Nyilatkozatai szerint a< jövő esztendőben is körülbelül 140 millió aranykorona lesz fordítható hasznos beruházásokra. Ha csak ezt az összegeit számitom hozzá a költségvetés netto kiadási tételeihez, akkor a személyi kiadások a költségvetésnek nem 34*2%-át teszik ki, ami már nincs olyan messze a békebeli állapotoktól. Ha ugyanis az utolsó békeév költségvetésének adatait nézzük, azt látjuk, hogy az összes személyi kiadások a költségvetésnek mintegy 20-9%-át tették, a differencia tehát már nem is egészen 7%. Tárgyilagosan tehát semmiképen sem lehet azt mondani, hogy minden, amit a tönkretett és kifosztott nemzet kiizzadott, a tisztviselők fizetésére megy el. Hogy a szanálási tervvel szemben miért mutatkozik épen a személyi kiadásoknál bizonyos többlet, annak igen egyszerű érthető oka van. Egyszerűen azért, mert a szanálási tervezett a közalkalmazottaknál olyan alacsony fizetéseket vett számításba, amelyeket még a szanálási időszak alatt sem lehetett fentartani. Hiszen elég, ha e tekintetben csak arra utalok, hogy az 1924 július hó 1-én életbeléptetett, akkor már felemelt fizetések a békebeli életszínvonalnak a tisztviselők alacsony r fizetési kategóriáiban maximálisan 59-2%-át, a felső fizetési osztályokban pedig minimálisan 36-8%-át biztosították ugyanakkor, amikor a drágaság 1924 júliusában nem kevesebb, mint 22.018-szoros volt. Ezek nem általam önként vett adatok, hanem teljesen érdektelen szakemberek megállapításai. Utalhatok e tekintetben magának Smith népszövetségi főbiztos urunk a Nemzetek Szövetségéhez intézett jelentéseire is. Tudjuk, hogy a drágaság indexszáma 1925 január óta szerencsére csökkenő tendenciát mutat; igy a nagy kereskedelmi árak indexszáma, amely 1925 decemberében 1-60 volt, 1926 áprilisában már csak 1-23. Miután igy a mezőgazdasági és ipari cikkek ára esett, a dologi kiadások terén a szanálási tervezet elfogadása óta kétségtelenül kedvezőbb helyzet állt elő. Ha ennek ellenére a dologi kiadások terén a szanálási programmal szemben bizonyos többlet-kiadás mutatkozik, nem mondom, hogy ezt talán kifogásolni nem lehetne, bár ennek is megvannak a maga okai, de azt, hogy a tisztviselők fizetései emeltettek a szanálási időszak alatt, amikor ezen emelés ellenére még mindig vannak tisztviselői kategóriák, amelyek a békebeli fizetés 57-9%-át kapják, azt hiszem, kifogásolni nem lehet. Nem lehet annál kevésbé, mert — mint tudjuk — az aranykorona vásárlóereje a békéhez képest legalább 25% -kai csökkent. A közalkalmazottaknak azt a mérsékelt fizetésemelését annál kevésbé szabad a mondott okon kívül kifogásolni, mert hiszen tárgyilagos bírálatnak mégis el kell ismernie azt, hogy egyetlen olyan társadalmi osztálya sem volt ennek az országnak, amelynek az ország megcsonkitása következtében olyan rettenetes áldozatokat kellett volna hoznia, mint épen a magyar közalkalmazotti karnak. Elég, ha e tekintetben arra utalok, hogy az ország megcsonkítása következtében a létszámapasztás folytán nem kevesebb, mint 43.000 közalkalmazott vesztette el kenyerét, amely szám az 1922. évi, tehát már csonkamagyarországi 208.000-et kitevő közalkalmazottak létszámának nem kevesebb, mint 20.6%-a. Nem hiszem, hogy lenne még Magyarországon akár társadalmi osztály, akár foglalkozási ág, amelynek a nemzet érdekében ilyen rettenetes áldozatokat kellett volna hoznia, mint a közalkalmazottaknak, amely társadalmi osztálynak — mint mondottam, — egyötödrésze vesztette el kenyerét. A magam részéről csak örülök annak, hogy más táirsadalmi osztályoknak nem kellett a nemzet érdekében ilyen rettenetes áldozatokat hozmok, de az az áldozat, amelyet a tisztviselői kar hozott, felér más társadalmi osztályok áldoza-