Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-563

A nemzetgyűlés 56è. ütése 1926. melyet protekciós pénzintézetek szanálására fordítanak. Tudom, hogy a hiteléletnek meg­vannak a maga súlyos problémái, de nem lá­tom be, hogy a beruházási összegek arra vol­nának fordítandók, hogy egyes protekciós pénzintézetek azért, hogy megtartsanak vagy elhelyezzenek elnökigazgatókat vagy igazgató­kat, a beruházásoknak amúgy is szűkre szabott keretéből részesüljenek. Az előbb utaltam arra, hogy az állam hir­deti a koncentrációt és csodálatos módon ilyen eseteknél nem jut eszébe a koncentráció, pedig azt hiszem, a többtermelés érdekében nagyon üdvös lenne, ha az ilyen szanálásra szoruló vállalatot, ugy, amint az Németországban is történik, az esetben, ha a kormány nem akarja sorsára hagyni, fuzionáltatna egy másik válla­lattal. Ennek keresztülvitelét mindig a szemé­lyi kérdés öli meg, mert sok az igazgató, sok az elnökigazgató. Csakhogy ezeken a személyi szempontokon a kormánynak túl kell tennie magát és nem szabad magát eszközül odaadni. Azt hiszem, hogy a tisztviselők sorsával ugyan­akkor nem törődnek annyit, mint a betöltendő igazgatósági ós elnökigazgatói állásokkal. (Ugy van! a szélsőbaloldalon-) T. Nemzetgyűlés! Akarva, nem akarva, mégis vissza kell térnem és meg kell monda­nom, hogy én ezeket a beruházási összegeket nem tartom olyan óriásiaknak. Tényleg, kétbil­lió százmillió aranykorona, igen tekintélyes számnak látszik, de csak addig, ameddig önma­gunkban nézzük ezeket a számokat. Ha elgon­doljuk, hogy a régi Magyarország mit invesz­tált, milyen inveszticiós kölcsönöket vett fel, akkor ezek az összegek mindjárt nem látsza­nak olyan rettenetes összegeknek. Hiszen ha visszagondolok az elmúlt évekre és nézem azo­kat az adatokat, amelyek azt mutatják, hogy a magyar állam a maga hitelműveleteit milyen méretekben bonyolította le, akkor igen furcsa számokat kapok a mi mostani beruházásunk­hoz képest, 1909-ben 272 millió, 1910-ben 488 millió, 1911-ben 112 millió, 1912-ben 120 millió, 1913-ban már 678 millió aranykorona volt az az összeg, melyet a magyar állam hitelművelet utján szerzett meg és felhasznált invesz­tíciókra, legtöbbször csak tatarozási célokra. Ne méltóztassék azt hinni, hogy a városok, vár­megyék és községek hitelműveletei, melyek most tervbe vannak véve, szintén novum az államháztartás és a magyar gazdaság életében. Ezeket a számadatokat nem tudom ellenőrizni, de nagyon jól emlékszem arra, mikor egy al­földi vidéki, 30.000 lakosú városban, Zentán töl­töttem az életemet és figyelemmel kisérhettem egy ilyen városnak invesztícióját, beruházá­sait, hogy mik voltak azok, amiket ott roha­mosan invesztált a város. Tiz év alatt épített közúti vasutat, főgimnáziumot, r kétmilliós vá­rosházát, templomot, rakpartot és 400.000 arany­koronával munkásházat. Ez volt csak egy kis alföldi város beruházási programmja 10—12 évre elosztva. Ne higyjük azt, hogy ha az a vármegyei vagy községi kölcsön, amelyet itt kilátásba helyeznek, — inkább talán vármegyei és városi, mert hiszen a községi teljesen problematikus — még sikerül is, az pótolja majd az állami beruházások elmaradását. (Ugy van! balfelöl.) A magyar gazdasági élet azt ed­dig is felszívta, kivéve az utóbbi évtizedet, amikor természetszerűleg ezek a beruházások elmaradtak. Én azt hiszem, hogy nekünk visz­sza kell térnünk az eredeti koncepcióhoz, a 650 millió aranykoronához és az öt évi szanálási időszakhoz, természetesen változott formák kö­zött. Nekünk el kell határoznunk magunkat évi május hó 29-en, szombaton. §65 arra, hogy egy hatalmas beruházó program­mot viszünk keresztül és a magyar gazdasági életet ezen az utón próbáljuk fölsegíteni, mert tehetetlenül, ölhetett kézzel tovább nem nézhet­jük a dolgot. Én már a szanálási törvények tárgyalása alkalmával felvetettem a kérdést az előadó úr­hoz, Kállay Tibor képviselőtársamhoz, hogy mi történik akkor, ha a két és félévi időszak után az államháztartás egyensúlyához vagy a közgazdasági élet újjáéledéséhez fűzött remé­nyek nem fognak beteljesedni s akkor a t. kép­viselőtársam közbeszólt, hogy: belső kölcsön és államvasút! kölcsön. Megjelölte a remediu­mot. Szerintem a belső kölcsön a mi viszo­nyaink között igazán problematikus, de a külső kölcsönnek _ nem szabad problematikusnak lennie és ő jelezte nekem, hogy az államvasuti kölcsön az, amelyre gondolnak ebben a tekin­tetben. Nekünk erre az útra kell lépnünk és minthogy nagyon bölcsen, a kormány intézke­dései utján a szanálási programm végrehaj­tása során a lekötöttségből kiemeltetett az államvasutak, mint a hitel alapja, fel kell ven­nünk az államvasuti kölcsönt és meg kell kez­denünk egy komoly beruházást. (Barthos An­dor: Ez helyes!) A magyar közgazdaság ma hallatlan küz­delmet folytat a mindennapi életért. Itt nem lehet várni a tartalékok bedobásával; ha van­nak tartalékok, — mint ahogy itt rámutattam, hogy vannak — akkor ezeket ebbe a küzde­lembe be kell dobni, mielőtt a csatát véglege­sen elveszitenők. A sötétség dacára is, amelyet a jelenlegi helyzet képe nyújt, az én hitem nem inog meg a magyar közgazdaság jövőjé­ben. Én hallatlan produktivitási lehetőségeket, nagy exportlehetőségeket látok a magyar gaz­daságban és különösen a magyar mezőgazda­ságban. Nem gondolok itt csak gabonára, lisztre és az állatkivitelre, hanem gondolok a magyar mezőgazdasági mellékterményekre: zsirra, gyapjúra, mézre, baromfira és tojásra. Ki kell mondanunk, hogy ezen a téren még óriási, majdnem azt mondhatnám, korlátlan lehetőségek állnak előttünk. A magyar mezőgazdasági többtermelés te­rén — valljuk be — az elmúlt évek alatt a jel­szavak hangoztatásán kivül tulajdonképen semmi sem történt. Már pedig, amint a hitel alól nem lehet elvonni a mezőgazdaságot, a többtermelés tekintetében is elsősorban — ha kell, áldozatokkal is — erre a térre kell átmen­nünk, annál is inkább, mert meg vagyok győ­ződve, hogy ez nemcsak a magyar agárius tár­sadalom érdeke, hanem ez fogja megteremteni a kereskedelemnek és az iparnak életfeltételeit is. (Halász Móric: Végre egyszer!) Ehhez nem kell más, mint tőke és meg­szervezett kereskedelmi piacok. Mind a kettő­nek előfeltételei vannak és ezeket az előfeltéte­leket abban foglalhatnám össze: becsületes bel­politika és kedvező külpolitika. E nélkül nem tudjuk sem a tőkét, sem a>, piacok megszervezé­sének kérdését megoldani. Sokszor halljuk, hogy a magyar politikának az a hibája, hogy gazdasági problémák helyett mindig politikai kérdésekkel foglalkozik, de méltóztatnak látni hogy ha egyszer szembe kerülünk a gazdasági élőt problémáival, azoknak mélyére hatolunk és a megoldáshoz kerülünk, abban a pillanat­ban ott mered elénk a belső politikánk és a külpolitikának minden problémája. Azt hiszem, ezt az igazságot érezte át a t. ministerelnök ur is, amidőn két és fél évvel ezelőtt az állam­háztartás egyensúlyának és a közgazdasági élet újjáéledésének reményei mellett, mint

Next

/
Oldalképek
Tartalom