Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-547

78 A nemzetgyűlés 547. ülése 1926. szagban, — különösen a németországi pályaudva­rok vezetnek e tekintetben — ha egy utas meg­váltotta jegyét és azzal bemegy a pályaudvarra, a bejáratnál lekezelik a jegyet, de attól kezdve ahhoz az utashoz, ha csak neki magának nincs valami kivánsága, senki nem szól, az érkező és induló vonatok megfelelően vannak jelezve, ugy hogy a közönség tökéletesen el tudja látni minden útbaigazítás nélkül a maga szükségletét, semmi akadály a közönség közlekedése tekintetében nem merül fel. Itt nálunk azonban azt látjuk, akár a nyugati, akár a keleti, tehát a két legforgal­masabb pályaudvaron, hogy unos-untalan beavat­koznak a közönség dolgába. Csak megemlitem, hogy a közönség azonkivül, hogy megváltja jegyét, egy sereg retortán megy még keresztül, őrök állanak itt-ott, taszitják ide, lökik amoda, ugy, hogy az a szerencsétlen közönség végtelenül is boldog, amikor kinos vergődések árán végre bejutott a vasúti kocsiba, feltéve, ha kapott jó ülőhelyet, mert ez is nagy szerencse néhanapján. De ezzel kapcsolatban meg kell emlitenem azt, hogy ezeknek a nagy pályaudvaroknak, tehát ugy a keleti, mint a nyugati pályaudvarnak homlokzati be- és kijáratai állandóan le vannak csukva és csak kivételesen egy-egy vonat érkezé­sekor nyitnak ki egv ajtót, az érkező utasok számára, de elutazni szándékozó utasok nem mehetnek be ; különösen nem a III. osztályú utasok olyan helyi vonatokhoz, amelyeket a főcsarnokba állitanak be, kénytelenek először lemenni a fő­udvaron végig a jegy váltócsarnokon és a váró­termen, a sok labirintuson keresztül, hogy kijusson a pályaudvarra és újból ugyanakkora utat meg­tennie, hogy elérjék a vonatjukat. Egyedülálló ember ezt egészen könnyen megcsinálhatja, de tessék figyelembe venni azt, hogy nem minden utas jár egyedül és könnyedén, hanem sokan csomagokkal, gyermekekkel, egész családokkal utaznak. Sokszor az a helyzet, hogy Pestről szállí­tanak élelmet a környékre, és ilyen felszereléssel ilyen szenvedések között még ezt a torturát is végigszenvedni nem a legkellemesebb állapot. Nem tudom milyen célt szolgálnak azok az állomás végén, hogyha ilyen célból nem lehet azokat kinyitni. Nem arról van szó, hogy olyan utasok is beeresztessenek, akiknek még csak ezután kell menniök jegyet váltani. A pestkörnyéki utasok, különösen a III. osztályon utazók nagy része úgyis előre váltja meg a jegyét, vagy füzetjeggyel, vagy heti vagy havi jeggyel utazik, de egészen bizo­nyos, hogy nagy részük kész 'megváltott jeggyel járkál egész héten keresztül és igy nincs szükség arra, hogy hátra menjen» különösen a nyugati pályaudvaron jegyet váltani. Teljesen elegendő volna, hogy amikor leszáll a villamosról, egyenesen bemehessen a pálya­udvarra, hiszen a vonaton úgyis lekezeli a jegy­kalauz a jegyét. Abból tehát semmiféle kihágás vagy visszaélés nem származhatnék, ha elutazni szándékozó utasokat vagy azoknak azt a részét, akik úgyis fel vannak szerelve utazási jegyekkel, az állomás homlokajtaján is beengednék. Ne adj Isten, hogy az állomás — vagy a Máv. — vezető­sége erre rájönne, henem, mondom, kényszeríti az utasokat erre a torturára. Ilyen torturát sehol a világon nem látunk. Főképen a nyugati pálya­udvar az, ahol ebből a szempotból reklamálni való van. A németeknél olyan játszi könnyedség­gel megy ez, hogy szinte magam elbámultam, hogy semmiféle vexatura ott a jegykezelés körül nem történik. Ahogy bementünk a pályaudvarra, kilyukasztották a jegyet, beszálltunk a vonatba, a kalauz legfeljebb annyit tett, hogy megnézte, hogy van-e mindenkinek ülőhelye, a feles ülő­helyeket szabadon hagyta, a jelzőtáblán, a lefog­íaltakat pedig lejegyezte. Ennyi volt az egész. I évi május hó 8-án, szombaton. Itt ezek a furcsa és inkább vexatura-jellegü kezelési módszerek sok mindenben jelentkeznek. Ezért nem lehet aztán csodálkozni azon, ha ide­haza a vonatban soha egy kézmosásra elegendő vizet nem találunk. Nem is beszélek arról, hogy külföldi vonatokon szappant, törülközőt, sőt van ország, ahol meleg vizet is talál az ember. Magyar­országon sajnos még itt nem tartunk. Ezt nem is merem reklamálni, mert hiszen tényleg belátom, azt, hogy ez még lehetetlen. Hosszú ideig voltam ráutalva, hogy Budapest és a környékén lévő egyik község között naponta kellett járnom és tudom azt, hogy itt tényleg mi történik. Meg vagyok arz-ól győződve, hogy a mi közönségünket még hosszú ideig kell arra ránevelni, hogy meg­becsülje azt a közvagyont, a Máv. kocsijait, amelye­ket mindennap használ. Például sokszor magunk­nak, jobb érzésű embereknek kellett beavatkoznunk, hogy az utasok ne rakják fel lábaikat az ülésre, sőt arra is emlékszem, hogy különösen a háború utolsó éveiben, amikor itt minden fegyelem meg­szűnt, hogyan tördelték le a vizcsapokat, mert hiszen rézcsapok lévén, értéket képviseltek, láttam, hogy rongálták meg a vasúti kocsikat, amikor az ülésekről letépték a bőr- és vászonhuzatokat. Mindezt annak idején átéltem és tapasztaltam, sok keserűséggel ; sokszor magamba befelé, sok­szor kifelé is kifejezést adtam elkeseredésem­nek, de sajnos, azokban az időkben e barbár dolgokat megakadályozni nem lehetett. Mindeze­ken az időkön azonban már túl vagyunk. Látom, hogy a Máv. részéről történik valami kisérlet, hogy ezeket a barbár rombolásokat megakadályoz­zák, vannak táblák kifüggesztve, amelyek figyel­meztetik az utasokat a tisztaságra és más szabá­lyok betartására. A felszerelési cikkek biztonságba helyezése most már nem olyan nehéz, mint a háború utolsó idejében volt és azokat a tapaszala­tokat, amelyeket ezeknél a rombolásoknál a Máv. tényleg egészen bizonysán szerezhetett, érvénye­síteni lehetne és ha ilyen felszereléseket a Máv. ma alkalmazna^ és el is látna, mint amilyen pél­dául a mosdókészülék, akkor ezeket a felszerelése­ket ma már nem rongálnák meg annyira, mint ahogyan a régebbi időkben tették. Mindenesetre fontosnak tartom, hogy az utazóközönség, amely hosszabb utat kénytelen tenni, legalább a mini­mális szükséglethez, egy^ kézmosáshoz elegendő vizhez jusson hozzá, ha már törülközőt és szappant nem is adnak hozzá a Máv. üzletpolitikájának jóvoltából. Ezeket kivántam a minister ur figyelmébe ajánlani és különösen hangsúlyozom, hogy a fő­város gazdasági életének szempontjából elsőrendű volna a Kerepesi-uti, kőbányai stb. átjárók kér­désének megoldása. Ez már nem uj dolog, mi­után a háború előtt is igen sokszor napirenden volt. Azt hiszem, hogy most már ideje volna ezt a kérdést a megvalósulás stádiumába juttatni. Elnök : Szólásra következik! Hebelt Ede jegyző : Berki Gyula! Berki Gyula : T. Nemzetgyűlés ! Egy rövid mondattal csatlakozom Szilágyi Lajos t. képviselő­társam délelőtti felszólalásához és a kereskede­lemügyi minister urnák szives figyelmébe aján­lom a bihari vasúti közlekedési viszonyokat és az ottani útállapotokat. Bátorkodom itt arra utalni, hogy az, amit Szilágyi Lajos képviselő ur felvetett, — hogy autóbuszjáratokkal lehetne ezt a kérdést ren­dezni — azoknak az utaknak rendezetlen és rossz állapota miatt tulajdonképen kissé nehezen volna megvalósitható. (Szilágyi Lajos: Sarkadig nem lehet, de feljebb lehet.') Ezzel tulaj donképen össze akarom kapcsolni felszólalásom lényegét. Nevezé­sen nem tudom, hogy a t. kereskedelemügyi mi­nister ur utazott-e vicinális vasutakon. Bátor va-

Next

/
Oldalképek
Tartalom