Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-555

M A nemzetgyűlés 555. ülése 1926. évi május hó 19-én, szerdán. ban a tüdővész terjedése és milyen nagy hiba az, hogy az ország viszonyai mellett nines elég fedezet, elég eszköz ahhoz, hogy a tüdővésszel szemben hadakozhassunk, ugy ma már abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy a minister ur tegnapi előterjesztését statisztikai adatokkal tudom alátámasztani. A. Statisztikai Hivatal jelentése szerint míg 1924. évben Budapesten 3227 ember halt meg tüdővészben, addig 1925-ben 2360, tehát 800 és néhány emberrel kevesebb, mint az előző évben. Ez óriási jelentőségű dolog, mert hiszen azt bizonyítja, hogy Budapesten 25%-kal csökkent a tüdővészben elhaltak száma. Ez óriási szám, s a népjóléti minister ur büszkén hivatkozhatik erre a számra, mert hiszen ebben benne van annak a jelentősége is, hogy e munka eredményeként egy évben 800 ember életét mentette meg a tüdővész elleni küzdelem. Azt hiszem, ugyanilyen eredményekre Iahet hivatkozni az anya- és oseasemővódelem terén is. Nem akarom itt az időt húzni, nem akarók a dolgok részleteibe menni, de nem mulasztom el az alkalmat, hogy a nemzietgyüléis szán© előtt elismerésemnek adjak kifejezést s a népjóléti minister ur szíves figyelmét felhívjam arra, hogy a Stefánia Szövetséget, amely intézmény ezen a téren igen nagy és sízép dolgokat alkotott, a jövőben még fokozottabb mértékben vegye támogatássálba és pártfogásába. .Én magam személyesen mentem el oda, meggyőződni arról, hogy mi történik ott. Mondhatom, hogy engem, aki szociális kérdésekkel nagy készséggel foglalkozom, megelégedéssel töltött el az, amit ott láttáim. Az volna az óhajom, hogy az ilyen intézmény, mint a Stefánia Szövetség, minél nagyobb elterjedtségnek örvendjen, hogy ez az intézmény lehetőleg az ország minden kis falujában, — bár részben már megvan — dei még fokozottabb mértékben nyújthassa támogató, segítő kezét és mentéén meg — amint meg is ment — minél előbb több uj életet ennek a szegény hazának. Az egészségügy terén egy másijk inféziményről is sok szó esett már a nemzetgyűlés termében s én erről az intézményről is akarok néhány szót szólani. Ez az intézmény a Munkásbiztositó Betegsegélyző Pénztár. Ezt a kérdést a képviselő urak — felfogásom szerint — különböző pártállás szemüvegén keresztül nézik és a szerint kezelik is. A szociáldemokrata képviselő urak, ha a Munkásbiztositó Pénztárról beszélnek, annak minden bajára, minden hiányára — mert hiszen tagadhatatlan, hogy azi nem tökéletes és senki sem állítja, hogy ott nincs javítani való — egyedüli orvosságként az autonómiát állítják icte. Én vitatom., hogy az autonómiával tényleg minden kérdést meg lehet oldani. Figyeltem a Munkásbiztositó Pénztárnak az elmúlt hat esztendő alatt kifejtett tevékenységét és figyeltem az akkori tevékenységét, amikor még autonómiával rendelkezett. Meg kell állapítanom tárgyilagosan és mindenkinek meg kell állapitania, akármilyen politikai párthoz tartozzék, vagy akármilyen felfogást valljon egyébként, hogy igenis, az elmúlt hat esztendőben a Munkásbiztositó Pénztár hivatásának magaslatára helyezkedett. Amikor ezt mondom, akkor mindenkinek figyelmébe ajánlom, hogy méltóztassanak e pénztár működésének elbirálásánái is figyelembe venni azokat a viszonyokat és azokat az időket, amelyeket átéltünk. Ha pedig figyelembe méltóztatnak venni a szanálási évfolyamokat, a leromlott pénzügyi helyzetet, ha nem méltóztatnak megfeledkezni arról az inflációs időről, amely épen a Munkásbiztositó Pénztárt alapjában rendíthette volna meg, akkor el kell ismerni, hogy nagy, eredményes munkát végeztek azok, akik a pénztár élén állnak, mert ezeket a katasztrofális, nehéz időket is megúszták, úgyhogy a pénztárra hátrány, kár nem származott. A t. szociáldemokrata képviselő urak akkor, amikor olyan intézményről van szó, amelynek élén ők állnak, vagy amelynek vezetésére ők is befolyással birnak, mindig erre a tárgyilagos következtetésre jutnak és megállapítják, hogy nagy dolog volt és nagy eredményként számolandó el, hogy ezekben a nehéz időkben ezt vagy azt az intézményt meg lehetett menteni a jövőnek. Arra kérem a t. képviselő urakat, hogy amit a saját intézményeikkel szemben megállapítanak, ahogy erre a következtetésre jutnak saját intézményeiknél, ugyanezen tárgyilagos és logikus következtetést vonják le azokkal az intézményekkel szemben is, amelyekkel szemben talán pillanatnyilag bizonyos ellenszenvvel viseltetnek. De én magát azt a tényt is rosszalom a t. képiselő uraknál, hogy ellenszenvvel viseltetnek, mert nekünk — magam is és a képviselő urak valamennyien a munkásórdekeltségnek a szószólói vagyunk — az a kötelességünk, hogy az ilyen intézményeket, mint a Munkásbiztositó Pénztár, szimpatikussá, közkedveltté tegyük azok előtt, akik ott adóznak és akiknek filléreiből kell azt az intézményt fentartani. Nem tesznek jó szolgálatot, ha direkt ellenszenvet keltenek fel ilyen intézménynyel szemben, mert elérik, hogy a munkás is bizonyos elégedetlenséggel kezeli az egész pénztári intézményt és kényszeradózásnak tekinti azt, hogy ő annak a pénztárnak tagja és a tagdíjakkai tartozik a pénztár fentartásához hozzájárulni. Ilyen agitációval, amely — hangsúlyozom — nem tárgyilagos, hanem inkább politikai célokat kivan szolgálni, különösen nagy eredményt lehet elérni a munkaadók körében. Sajnos, ma még ott tartunk, hogy — mondjuk meg őszintén — a munkaadók nagy része a Munkásbiztositó Pénztárt époly adóhivatalnak tekinti, mint egyéb adóhivatalt és ahogy az állami és egyéb adókat nem szívesen fizeti, épugy nem szívesen fizeti ezeket a járulékokat sem, amelyeket a munkások egészségének védelmére és felsegitésére viselnie kell. Epen azért indokolatlan és helytelen főleg munkás szempontból, hogy akadjanak emberek, képviselők, főkép akadjon sajtó, amely és aki nem csinál egyebet, mint minden alkalmat megragad arra, hogy a Munkásbiztositó Pénztárt mint intézményt népszerűtlenné tegye és ahelyett, hogy minél több barátot igyekeznék szerezni, ellenségeket igyekszik támasztani vele szemben. Nem is ig'az, nem felel meg a valóságnak, hogy a Munkásbiztositó Pénztárnál az elmúlt esztendőkben oly hibák és mulasztások történtek volna, mint ahogy itt egyik-másik képviselő ur a beszédében annyira elragadtatta magát, hogy ott rombolásról, pusztulásról beszélt. (Szeder Ferenc: Megcsinálták alaposan!) Minden ilyen állitás — ha nem általánosságban van momlKra — adatokkal megcáfolható és a legjobban meg is cáfolja ezt a pénztár jelentése. Megtudjuk belőle, hogy igenis az ellátás már olyan, mint volt a békében. Tagadhatatlan, hogy a nehéz idők, a rossz pénzügyi helyzet bizonyos nehézsélgeket okoztak az ügyvitelben, de ma már ott tartunk, hogy békenivóra állott az intézmény és ugy az ellátás,^ mint a segélyezés és a gyógykezelés terén egészein el-