Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-552

À nenízeigyütés 55.2. ülése 1926. kereskedelmi és gazdasági felfogásának teljes csődjét, ha mi egyszerűen kénytelenek vagyunk esetleg politikai okokból is — amelyeket én tagadok, hogy ezek olyanok volnának, amelyeknek ellent kellett volna államink — megkötni egy botrányos szerződést, amelynek alapján a mi szomszédaink egyszerűen egéruton bejutnak hozzánk és minden rekompenzáció nélkül nyakunkra sózhatják iparcikkeiket. (Gaal Gaston: Ez a bürokrácia bölcsessége az egész vonalon!) Nem tőlünk, ellenzéktől függ az ország vezetése, hanem a kormány pártjára hárul a felelősség azért a nevetséges állapotért, amelybe a mi országunkat hozták azzal, hogy a francia kereskedelmi szerződést megkötötte és elfogadtatta a kormány. (Gaal Gaston: Kár, hogy Kokinkinával nem kötöttek szerződést!) A francia szerződés alkalmával nem beszélt itt senki, mi sem beszéltünk a francia szerződés ellen, mert nem akartuk a botrányt még fokozni. Itt volt Nagy Emil, aki nagy beszédet készült mondani, de ő is lemondott erről, mert nem kivánta, hogy az ország rovásara tegyünk valamit azért, hogy a ministeriumnak, a kormánypártnak ártsunk. De felhozom ezt most: itt van ez az osztrák szerződés, amely valamiféleképen megfelel érdekeinknek s akkor ugy jövünk ide, mintha nagy vivmány előtt állnánk. Ebből a szerződésről látjuk, hogy a nemzetek közt ma, sajnos, az utolsók vagyunk, mert nem köthettük meg előbb ezt a szerződést és nem köthettük meg sokkal nagyobb előnyökkel a mi számunkra, mint amilyenekkel megkötöttük. Mondom, vannak benne előnyök, amelyeket mai állapotunkban nem vagyunk képesek visszautasítani és én mint ellenzéki sem érzem magamban az erőt, hogy visszautasítsam ezeket. Elfogadom a szerződést, mert azon máinem lehet változtatni, azt meg kell kötni. De kérdezem a t. minister urat, nem voltak eszközök arra, hogy mi internaeionálisan bemutassuk, hogy nem mi vagyunk az okai annak, hogy pl. Csehszlovákia még mai napig sem kötött velünk kereskedelmi szerződést, holott már 1918-ban véget ért a háború! Magunkon hagyjuk azt az ódiumot, hogy az egész világ azt gondolja, hogy csak Magyarország nem akarta ezt a kereskedelmi szerződést! Magunkon kell ezt hagynunk! Nem látom sehol semmiféle vonatkozásban, hogy mi internaeionálisan kifejtettük volna, hogy mi meg akartuk kötni ezt a szerződést Csehszlovákiával, érdekünkben is volt, hogy megkössük, de még sem köthettük meg. Milyen rettenetesen nehéz volt eddig is összeköttetésünk Jugoszláviával, pedig én vagyok annak tanuja, hogy Jugoszláviában Magyarország irányában a legnagyobb jóindulat mutatkozott, amelyet csak el lehet képzelni; az összes államok közül, amelyek körül vesznek, egyetlenegy állam sem volt olyan jó indulattal velünk szemben, mint Jugoszlávia. És hogy Jugoszlávia nem volt olyan indulattal irántunk, mint akart volna lenni, azt csak annak köszönhetjük, hogy talán bizonyos zsénben volt a többi államokkal szemben, amelyek Magyarországot az egész vonalon üldözték. Hogy nekünk nincs olyan ministeriumunk, nincs olyan nagy pártunk, amely képes lett volna^ azokat a finom szálakat szőni, amelyek szükségesek, hogy internacionális vonatkozásokban közelebb hozzák egymáshoz a nemzeteket, ugy ahogy ma közelebb kellene hozni, (Gaal Gaston: Ahhoz a bürokráciánál szélesebb látóévi május hó 15-én, szombaioú. 289 körre volna szükség!) hogy diplomáciánk olyan rettenetesen rossz, amilyen diplomáciája egyetlenegy országnak sincs, hogy a diplomáciai központokban közgazdasági 'kérdésekről még beszélni sem lehet, mintha az ilyen diplomáciai központok számára kiválogatnák azokat a diplomatákat, akik a legtehetségtelenebbek — holott Magyarország tele van tehetséges emberekkel — ezek az okai annak, hogy mi kereskedelmi szerződéseket nem tudtunk; 'kiöltni' és nem tudtunk kötni oiyan elánnal, mint más népek. (Gaal Gaston: A tudomány bicsérdistái!) Ha egy kereskedelmi szerződést akarunk kötni, akkor odamennek a hivatalnokok és megkötik. Leveszem kalapomat a hivatalnokok tudása előtt, tisztelet-becsület nekik! De azt látjuk, hogy ha más államok sokkal híresebb képviselői akarnak valami szerződést kötni, a'kkor 18—20, sőt 50 szakértőt is visznek magukkal s mindegyiket megkérdezik: ezt hogyan, azt miképen csinálják. Itt csak a Gycsz. vagy az Omge. embereit szokták olykor meghiviii, meg szokták kérdezni néha a titkárt vagy az igazgatót, hogyan és miképen csinálják ezt vagy azt, de hogy a ministerium azt mondaná: nem vagyok elég okos, hogy ezt megkössem, a zöld asztalnál tudok valamit, de nem tudok valami sokat az életben — és hogy megkérdeznék a szakembereket, arról szó sincs. Azt hiszik, hogy akik a statisztikai számokban olvasni tudnak, akiknek titulusuk van, akik bent ülnek a vörös székben előttünikl, azok az összes bölcsességet megették, azoknak nem kell semmiféle tanács a világon. Ez az oka annak, amit mondtam, t. minister ur, ha mosolyog is. Különben nem a t. minister úrra vonatkoztatom ezt. Nagyon jól ismerem^ a minister ur kvalitásait, de azért mégis kétségbe merem vonni, hogy a minister ur a közgazdaságnak és az iparnak minden egyes vonatkozását ugy ismerné, mint az, aki ebben benne van, kétségbevonom, hogy a minister ur ismerné olyan jól annak útjait, hogyan kell megcsinálni az ilyen dolgot, mint az, aki benne van az ilyen dolgokban s ez ne ismerné ezt jobban, mint a t. minister ur és a minister ur környezete. Nálunk mindent a zöldasztalnál csinálnak. A mi országunkban az a fő, hogy valamit jól lehessen indokolni tudni s nem az a fő, hogy valamit jól lehessen megcsinálni. Eddig még nem volt alkalmam rá, — mert amig obstrukciót látok itt a költségvetési vitában, addig nem szólalok fel — de majd lesz alkalmam az appropriációs javaslatnál kifejteni azoknak a baklövéseknek egész sorozatát, amelyeket a mi mostani ministeriumunk csinált csak azért, mert, ugy látszik, magasabb szempontokból a frankügyet kell tárgyalni, a többi dolgokkal pedig nem kell törődni. A népesség a frankdolgot teljesen negálja, utálja; (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) arról akar gondoskodni, mi lesz holnap a kenyere és ma az ebédje (Ugy van! Ugy van! jobbfelől.) és lenézi azt a kicsinyes játékot, amelyet itt űznek, minden tekintetben az ország kárára. Ha a t. urak tudnák, hogyan kezelik a magyar népet odakinn, milyen megvilágításban vagyunk most! Azelőtt büszkén mondotta mindenki magát "magyarnak, ha elutazott és ugy fogadták, mint urat, mint gentlemant, most pedig megforgatják a bankót és megnézik a világosságnál, igazi ezerlirás-e az, amit odaadtunk és megkérdezik a másikat is, — ha magyar adta a bankót — igazán valódi-e az vagy nem. Ha olyan helyre megyünk is, ahol már 30 év óta ismerik az embert, igy járnak el vele szem-