Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.
Ülésnapok - 1922-550
m Ä nemzetgyűlés 550. ülése 1926. évi május íió 12-én, szerdán. ország volt igazságügyministerének tollából a független magyar biróság ellen, azon keresztül olyan támadás történt, amelyet — azt hiszem — valamennyiünknek megvetéssel, utálattal és felháborodással kell visszautasitammk. (Igaz! Ugy van! — Taps a jobboldalon.) Amikor ezt a cikket elolvastam, amely cikknek homlokára még annak a bécsi zsidó újságnak szerkesztősége is jónak látott egy bizonyos mosakodó nyilatkozatot tenni, jónak látta kijelenteni, hogy nem mindenben azonosítja magát azzal a cikkel, azt hittem, (Szijj Bálint: A bécsi zsidó jobb magyar, mint aki irta!) jogom volt arra a hitre, hogy itt majd akad egy nemzetgyűlési képviselő, aki napirend előtti felszólalás formájában ezt szóváteszi. Nem történt meg, ennek következtében a mai napon interpellációt jegyeztem be ebben az ügyben. Ugy érzem azonban, hogy a mai nap nem telhet el a nélkül, hogy a nemzetnek, a független magyar bíróságnak egy volt igazságügyminister részéről annál súlyosabban minősülő támadása ellen itt a nemzetgyűlés nagy többsége szót ne emeljen és pálcát ne törjön. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Ez az az erkölcsi leventeoktatás, amelyre én céloztam. Ez az, aminek jogán én Csontos Imre t. képviselőtársam beszédébe belekapcsolódtam. Ha egy volt magyar pecsétőr tollából épen egy külföldi s velünk ugyancsak ellenséges államnak lapjában ilyen cikkek megjelenhetnek, vájjon nem jogunk, sőt kötelességünk-e igenis, minden erővel támogatni a leventemozgalmat és igenis, egy nagy erkölcsi és fizikai leventeoktatást is végezni 1 ? (Helyeslés a jobboldalon.) Az én igen t. Zsilinszky Endre képviselőtársam, akiinek pártjiájhoz tartoznom ép ugy nincs szerencsém;, mint ahogy nem vagyak egyetlen nemzetgyűlési pártnak sem tagja, tegnap nagyon helyesen hivatkozott a kultuszr ministeri tárca költségvetésével kapcsolatban arra, hogy az a kultuszministeri költségvetés feJitünően, sőt mondhatnám, megdöbbentően elhanyagolja a magyar ifjúság testi neveléséül Epem a kultúrfölény jegyében, a kultúrfölény gondolatával kapcsolatban kell ezt mondanom: mi nem vagyunk kardcsörtető magyarok, hiszen nincs is kardunk, melyet csörtethessünk. A törvényhozás egyetlen komoly tagja sem vádolhat minket hiáiborus uszítással. Efféle vádak csak arról az oldalról szoktak elhangozni, amely oldalról soha sem hallunk lángoló szavalkat és haragvó tiltakozásokat a folytonos cseh, oláh, szerb fegyverkezés ellen. Mindig arról az oldalról, amelynek részint férfias, erőteljes hangom, részint csicsergő női hangon felszólaló tagjai mindig csak a magyar leventemozgalomtól, mindig csak a mi ifjúságunk testi nevelésétől féltik Kozéipeurópának, sőt ugy látszik, egész Európánk békéjét. (Zaj jobbfelől. — Bajcsi-Zsilinszky Endre: A miniatűr puskától!) Sohasem hallunk arról az oldalról, amely oldalt pedig hangtani anyaggal az Úristen alaposan megáldott, hatalmas hangoíkat és kiáltásokat, amelyek áthallatszanának a Budapesthez elég közel eső szobi állomáson túl oda, az állig felfegyverkezett cseh imperializmus felé. Sohasem hallunk a humanizmus, paeifizmus, demokrácia jegyében felszólaló tisztelt baloldali képviselő urak részéről erőteljes és kemény hangokat a mi erdélyi szegény, megszállott magyar testvéreink nyomorgatói tálén. Sohasem hallunk kijelentéseket cm n aim a militarizmus hangos elitélői részéről a múlt évtizedek cseh szokolmozg-almai ellen, soha a magyar ti tikos tánsaságcikat hánytorgató baloldal részéről nem láttuk megvilágítva annak a szerb Narödna Obranának és egyéb titkos társaságoknak működését, amelyek működése ezt a földgömböt 1914 nyarán vérbe és gyászba boritotta. Hát én azt kell hogy mondjam: ha vannak a leventemozgalomnak kinövései, ha vannak államférfiak, akik talán méltatlanok épen a leventegondolat fenségéhez, ha vannak méltatlan egyének e mozgalom vezetői között, azokat méltóztassék onnan komoly adatok alapján sürgősen eliminálni, de a leventemozgalmat nem vagyunk hajlandók a világháborús magyar halottak, az ellenforradalmi vértanuk és gyermekeink nevében elejteni. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a jobbközépen.) Azt mondottam az imént, hogy a kultúrfölény maga nem elég, hiszen ha a kultúrfölény maga elég lenne, akkor itt nem 14 vármegyében nyomorognánk és szenvednénk, hanem akkor Nagy Lajos Magyarországa élne és virulna, mert kulturfölényünk után ez nekünk járna. A kultusztárca multévi költségvetési tárgyalása alkalmával tartott beszédem egy motívumára kell visszatérnem befejezésül. Azt mondottam akkor, hogy szép az az Eötvös-féle torziós inga, de kell a retorziós inga is. Most azt mondom, minden háborús uszitás nélkül: igenis, kell a kard, amely megvédje egy ezeréves nemzet kultúráját, mert ez a kultúra kard nélkül védtelen és felprédálható; viszont igenis, kell, hogy minden eszközzel támogassuk a kultúrát, de csak azt a kultúrát, amely nem fogja a kardot még egyszer kiütni a kezünkből. (Malasits Géza: És nem fogja még egyszer a zsidó főorvos önt felmenteni a katonai szolgálat alól!) Mert van különbség kultúra és kultúra között. Azok a szabadkőművesek szintén kultúrának nevezték annakidején azt, amit ők hirdettek, azonban nem a magyar nemzeti léleknek, nem a keresztény erkölcsöknek a kultúrája volt és az, hogy a magyarság kezéből kihullott a kard, kiüttetett a kard, épen annak az álkultúrának köszönhető. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a jobbközépen.) És ba onnan, arról a baloldalról ezek ellen a kijelentések ellen szavak hangoznak el, akkor arra kell utalnom, hogy épen a francia szociáldemokráciának volt egyik leglelkesebb harcosa szóval és tollal az a Charles Peguy, aki akkor, amikor II. Vilmos német császár Algírban partra szállott, elgondolkozott és nemzete elé állván, Írásban és szóban közölte vele: hiába a nemzetközi szociáldemokrácia, hiába a pacifizmus ós a demokrácia* ő felfedezte azt a valamit, amit Írásában igy nevezett: »realité militaire,« felfedezte azt a nagy katonai valóságot, azt, hogy egy nemzet minden kultúrája hiába van, ha nincs meg annak katonai őrzője és félreverte a vészharangokat. Önöknek kulturegyéneknek — mint szeretik magukat nevezni — különösen kellene ezt tudniok a t. baloldalon, hogy a nemzetközi szociáldemokráciának egyik olyan lángelméjü harcosa, mint amilyen Charles Péguy, 1914-et jóval megelőzőleg Írásban és tollal megvallotta a nemzetközi szociáldemokrácia, a pacifizmus csődjét. Azokután, amik 1918-ban, 1919-ben ezzel a nemzettel történtek, ne engedjük magunkat félrevezetni, semmiféle teljesen gyanús pacifista, demokratikus és humanista jelszavakkal, amelyek nevében egyszer már az ezeréves Magyarország legnagyobb katasztrófáját idézték elő. Igaza volt Zsilinszky Endre t. képviselő-
