Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-550

A nemzetgyűlés ŐSo. ülése-1926. évi május hé 12-én, szerdán. 207 sokkal jobban dotálni a népnevelés céljait szol--*', gáló intézményeket a kultusztárca terhére! Sajátságos jelenség, hogy a legutóbbi költségvetés tárgyalása alkalmával is erősen támadtuk és tettük szóvá a kultusztárca keretében a tábori püspökség intézményét. Mi cétjja és mi értelme van annak, hogy katonai érdeikaket szolgáló intézmények a kultusztárcába kerüljenek;? Mi célja és értelme van annak, hogy a tábori püspökség intézményié

1 a kultusztárcát terheli? (Szabó Imre; Zadiravetz!) Méltóztassanak ezeket átvinni oda, ahova valók: a honvédelmi tárca kötelékébe. Amikor ugyanis ez a szerencsétlen frankhamisitási ügy kipattant, amikor ezzel kapcsolatban szóba került a tábori püspök ur személye is, akkor sehogyab sem akarták megtalálni;; hogy ki a gazdája a tábori püspökségnek; utalás történt ide, r oda, egyrészt a honvédelmi ministerium kötelékébe tartozónak vélték, másrészt, miután dotációját a vallás- és közoktatásügyi tárca, terhére kapja, iáetartozandónak vélték. Nincs semmi értelme, hogy alkalomadtán ismét ilyen perpatvar keletkezzék a tábori püspökség intézménye körül, tehát méltóztassék a íkultuszminister urnák golndoiskodni arról, hogy ez az intézmény visszakerüljön a honvédelmi tárca kötelékébe. De ilyen a levente-kérdés is; ilyen az Országos Testnevelési Tanács céljaira beállitott összeg is, amelynek hatáskörébe tartozik maga a levente-egyesület is. A múltkor tartott beszédem alkalmával megmondottam, hogy a testnevelést igen fontos, igen .egészséges és igen hasznos intézménynek tartom fakultativ alapon. Egyébként nem is tudom megérteni, hogy a kultuszkormány hogyan tért el ettől az iránytól és adta oda magát a testnevelés ilyen szerencsétlen gondolatának, amely különösen a végrehajtás során látszik és jelentkezik egész szerencsétlenségében és olyan mivoltában, amely valójában gyűlöletessé teszi a falvak lakói, a kisbirtokosok és mezőgazdasági munkások körében. Kormánypárti képviselőtársaim hangfogót tesznek fel, mikor erről a kérdésről beszélnek. Ugy érzik, hogy feszélyezve vannak az igazság megmondásában. Vagy egyáltalán nem szólnak a kérdésről vagy a folyosón fakadnak ki rendkívül heves módon az egész intézmény ellen, — hangsúlyozom, az egész intézmény ellen — de különösen a leventézésről szóló rendelkezések végrehajtása ellen. Ott van bátorságuk nekünk is megmondani a folyosón, hogy az mégis csak disznóság, hogy nyáron a mezőgazdasági munkálatok idején elvonják a munkaerőket a mezőgazdaságból és sokszor még az állatgondozásra fentartott munkaerőt is kénytelen a gyakorlatozásokra küldeni az a glazda vagy az az apa, ha nem akarja állandóan birságoltatni magát. Itt azonban, bent a teremben, nincs bátorságuk nekik megmondani ezeket, tehát én mondom meg ezeket azokon a képviselőtársainkon keresztül, akik nekünk, a baloldalnak ezekről a kérdésekről a folyosón beszélnek. (Kxma P. András: Megmondjuk mi, csak nem a nyilvánosság előtt, csendben mondjuk meg!) Csöppet sem helyeslem, hogy ha már meg is van maga a testnevelés intézménye, egész katonai dresszben akarják nevelni a gyakorlatozásra kötelezetteket. Sokkal jobban szeretném, ha a kultuszkormány különösen a népoktatásra vagy az iskolánkivüli oktatásra helyezne olyan nagy súlyt, mint amilyen nagy súlyt helyez a leventeoktatásra, mert ott sokkal többet kellene csinálni és sokkal nagyobb eredményeket is lehetne elérni. Ismételten • hangsúlyozom, egy csepp értelmét sem látom annak, hogy magánál a testnevelésnél, hamar meg van, ha már kényszer alapján köteles minden meghatározott korú fiatalember tagjává lenni a testgyakoriatozásnak, hogy ezeknél a gyakorlatozásoknál azután egyrészt a katonai drill legyen az uralkodó, másrészt pedig helytelennek, igazságtalannak és méltánytalannak találom azt, hogy ugyanaz a régi soldateszka szellem uralkodjék itt, amely uralkodott annak idején az osztrák-magyar hadseregnél : pof ozások, rugdosások érvényesülhessenek. És súlyosan elitélem azt a jelenséget, — erre nézve majd adatokat sorolok fel — amikor egész falvakat végrehajtanak, zaklatnak, vexálnak, árvereztetnek és igy akarják megkedveltetni a testnevelés intézményét. A Magyar Népiskola című, tehát tanitói szaklapban irja az egyik tanító (olvassa): »Nem elég csak érzelegni, elbusultan könynyekre fakadni, hanem félre a szóval, félre a könnyel; tettekre magyar. Teljes erőnkből és a lehető legsürgősebben az egész nemzet katonai kiképzéséhez kell látni.« Másik helyen pedig ezt irja ez a tanitó ebben a tanitói szaklapban (olvassa): »Csak eszünkbe kell jutnia ama szomorú ténynek, hogy olyan kicsiny és rokontalan nemzet vagyunk, hogy ha minden egyedünk katonává ki nem képeztetik, akkor feltétlenül elpusztulunk az ellenséges népek forgatagában.« (Lendvai István: Ugy van!) Nekem meggyőződésem az, hogy a tanítónak nem katonákat, hanem képzett embereket kell nevelnie. A katonai nevelés nem a tanitónak a kötelessége. A tanítók kötelessége az, hogy az életre neveljék, intelligens emberré neveljék az elébük kerülő gyermekeket, a kultuszkormánynak viszont ezzel szemben az a. kötelessége, hogy ennek a nevelésnek lehetőségeit pedig megteremtse. Itt van egy második eset. Kispesten gyakorlatoznak a leventék a teimető melletti térségen. Egy kőfaragóm ester figyelmezteti őket, hogy ne gyakorlatozzanak olyan helyen, ahol a közönségben kárt tehetnek. T. i. fegyverrel gyakorlatoznak. És ugyanez a kőfaragómester, aki figyelmeztette őket, amikor elhalad azon a térségen, ahol közel folyik a gyakorlatozás, egy golyót kap a vállába, amelyet a kórháziban vesznek ki és most betegen fekszik ez a kőfaragómester. Nincs erre nekünk szükségünk. Megmutatták az utóbbi események, hogy mit lehet elérni a háborúval, a harciassággal. Az utóbbi események élénk példával szolgálhattak arra nézve, hogy mit jelent, ha karddal, vérrel és vassal akarunk megállani Európa forgatagában. Nincs más mód és eszköz, ha élni, boldogulni, halaldni és fejlődni akarunk, mint félre ezzel a katonáskodással, amellyel e'bben a pillanatban csak árthatunk önmagunknak és a gyakorlati életre nevelni, tudásra nevelni a fiatalságot. Békés községben például a szolgabiróság, illetve a testnevelési tanács mintegy 400 büntetőparancsot kézbesít ki. Azt hiszem, ezt Temesváry Imre képviselőtársam is olyan jól tudja, mint én. Itt van az egyik szombathelyi újság, a Dunántúli Esti Lap,^ amely megint foglalkozik a leventézés kérdésével ós azt irja, hogy mintegy ezer büntetőparancsot bocsátanak ki, mert a gyákorlatozásra kötelezettek nem mennek olyan miértekben gyakorlatozni, mint amilyen mértékiben kellene. Nagyon furcsa, — éls azt hiszem, még azoknak szempontjaiból is kedvezőtlen eredményt jelenthet, akik a testnevelést ebben a formában propagálják — ha erőszakkal és a büntetéseknek,