Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-540

n A nemzetgyűlés 540. ülése 1926. évi április hó 28-án, szerdán. De kérdem, hogy összesesében hogyan is állunk az államadósság-okkal! A magyar állampolgárok kezében a háború alatti és a háború előtti államadóssági címletekből 10-5 milliárd aranykorona névértékű kötvény van. Ugyanebből az időből idegen állampolgárok birtokában 2-5 milliard aranykorona értékű címlet van. Pengőpénzben az egész államadóssági teher javadalmára, tehát a belső kényszerkölcsön és a hasznalati kölcsönből a magyar transra eső kötvényeik kamat és tőketörlesztésére a költségvetésben 92 millió van előirányozva. Nézzük meg. hogy mi történik a 92 millió pengőjavadalom felhasználásával? A háború előtt és a hálboru alatt kibácsátott s a magyar állampolgárok kezében levő 10-5 milliárd aranykorona névértékű államadóssági kötvények után fizetünk 49 ezer pengőt, a külföldiek kezében levő 2-5 milliárd koronányi államadóssági kötvények után pedig 35-5 mililót. Ha egybefoglaljuk a háború előtt és a háború alatt kibocsátott magyar birtokban lévő kötvények terhét, az újjáépítési kölcsön magyar csoportiáinak kezeben levő kötvények 720 milliárd koronányi belső kényszerkölcsön terhével, akkor a 92 millió pengő államadóssági javadalomból a magyar állampolgárok 3-8%-ot kapnak. Ezek szerint a külföldiek részesedése 96*2 százalék. Külön ki kell emelnem még azt, hogy a háború előtt és a háború alatt kibocsátott kötvények után még a mayar állampolgárok csak egy percentnek egy 20-át kapják. Azt mondja a pénzügyi kormány, hogy nem valorizál!. Épen ezért részletesebben -kívánok ezzel a kérdéssel foglalkozni. (Dréhr Imre: Az állam nem bírja el ezt a terhet!) Nagyon jó alkalom kínálkozik számomra Dréhr Imre képviselő ur közbeszólása folytán ennek a kérdésnek taglalására, kit terhel a mulasztás azért, hogy a jóvátételi bizottság a magyar államadóssági teher megosztásánál csak a külföldi kézben levő magyar adóssági címletek valorizációjával számolt. A bizottságban ott ültek magyar ministerek, illetőleg kiküldöttei. Kérdem, hogy amikor a külföld képviselői azt mondották, hogy mi a külföldi kézben levő, a magyar kötvények után valorizációt kivánunk 27, 32 és 100%-ig, — a biztosított adóssági kötvények után t. i. 100%-ot — hogyan történhetett meg az, hogy a magyarországi érdekek képviselői — és ha azok elnézték, megbízóik: a ministerek — nem állították ezzel szembe azt, hogy nekünk is valorizálnunk kell a magyar állam polgárainak javára. Adósságunk tehát nem annyi, mint amennyit vél a bizottság nekünk hagyni és Trianon valorizált a mi terhünkre, — holott területünk legnagyobb részét^ elvettétek, kifosztottatok vagyonúnkból, ingóságunk és felszerelésünk jórésze is áldozatul esett. Ezzel szemben még valorizációt kívánt a jóvátételi bizottság a polgárok kezében levő magyar alilamaidossagü kötvények után.: Miért nem akarja a külföld akkor elismerni azt, hogy nemcsak állami, de emberi jog szerint is jár a mi polgárainknak a valorizáció. (Gaal Gaston: Sokat költenek administrációra! 100 millióval emelték fel a tisztviselők fizetését!) Csak bele kell mélyedni a költségvetés nagy labirintusaiba és meg fogja látni a pénzügyminister ur, hogy ennek elkészítése nem hivatalnoki, hanem ministeri feladat és a mindenkori pénzügyministernek a tárcája köréből ez a legfontosabb személyes ügyköre. Azt mondja Dréhr képviselő ur, hogy nem lehet valorizálni, mert nincs fedezet. (Gaal Gaston: Bacherre volt!) Igen t. Dréhr képviselőtársam a mi állami kötvényeinket azért a külföldi kötvénytulajdonosok javára valorizáltathatta a jóvátételi bizottság, mert a mi kiküldötteink a magyar érdekeket nem képviselték rátermettségükkel. (Dréhr Imre: Kényszer alatt voltunk! Arról nem tehet a kormány!) Elismerem, hogy a trianoni béke kihirdetése után meg voltunk szédülve, fel kellett ocsúdnunk. Kiküldötteink a jóvátételi bizottságban csak azt nézték, hogy 85 millió aranykoronával kevesebbet kell fizetnünk a csonka országban kamat és törlesztés címén és megörültek is ennek. A valorizációra nem is gondoltak, holott nieg volt a példa, hiszen az idegen államok a mi kötvényeinket az ő polgáraikkal szemben valorizáltatták. Ha ezt a két szempontot szemíbeáHitjálk, ha megfelelő érvekkel alátámasztják a maguk álláspontját, akkor nem lett volna 100%-os valorizáció a külföldi állampolgárok részére, akiknek magyar állami kötvény van a kezükben, nem lett volna 32%-os sem a prágai és az insbrueki egyezményben és nem: lett volna még 27%-os sem, mert be kellett volna nekik látnlok, hogy ez így egyoldalúan lehetetlen. (Dréhr Imre: De nem látták be! -— Gaal Gaston: Nem is védelmezték ezt az álláspontot!) Örültek, hogy nekünk évenkint 85 millió aranykorona kamat és tőketörlesztés megtakarításunk lesz. (Gaal Gaston: Oda is a bölcseket, a hozzáértőket válogatták ki!) Arról, hogy a valorizáció lehetséges, majd a nyugdíj terhek: mikénti megosztása szempontjából elfoglalt álláspontom kifejtésénél fogok beszélni. Most tovább analizálom a következő ágazatokat. Azt látom, hogy az 1914/15. évi arany költségvetésben 3-5 millió aranykorona volt előirányozva a tárcakölcsönök törlesztésére és kamatfizetésére. Könnyebb megértés okából előre kell bocsátanom, hogy mik ezek a tárcakölcsönök. A táreakölcsönöket békében az egyes minister urak beruházásokra vették fel a kezelésük alatt álló alapok és alapítványok tőkéjéből tervszerű törlesztéssel, a megfelelő megállapodásokkal ugy mintha egy magánszemélytől kapták volna a kölcsönöket. Jöttek azonban az inflációs idők. Ekkor a t. kormány tagjai ezeknek az alapoknak kifizették az aranyértékben felvett kölcsönöket egyszerre. Megszűnt a 3 5 millió aranykorona teher ugy a törlesztésben, mint a kamatban. De ezzel elpusztultak a mezőgazdasági érdekeket, a kultúra különféle irányait, az ipart és kereskedelmet szolgáló alapok. (Gaal Gaston: Az erdőalapból pedig igazgatósági palotákat építenek !) Ki felelős ezért? Azok az erőtényezők, amelyeket ezek az alapok képviselték a magyar állam életében, elpusztultak azáltal, hogy az államnak kölcsönt adtak, ezt a kölcsönt az infláció devalválta és a devalválás időszakát az állami kormányzat felhasználta arra. hogy kifizette ezeket a kölcsönöket. Ehhez nem kell kommentár. Ennek megítélését az igen t. Nemzetgyűlésre és a közvéleményre bízom. Most rátérek azokra a tárcákra, amelyeknél csonka Magyarország négytized n adózóképességével szemben nincs fejlődés, sőt visszaesés, nagyarányú visszaesés mutatkozik;. Nem annyi esnék a kereskedelemügyi tárcára, amennyi javadalmat az most kap, de sokkal több esnék a mi agrárállamunkban a földmivelésügyi tárcára is a mai költségvetési javadalomból. (Gaal Gaston: Arról még beszélni sem lehet!) Azt látom, hogy 45%-kai kevesebb javadalmat kap csonka Magyarország keres-