Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

A nemzetgyűlés 54Î. ülése 1926, À kormány ezzel az éretlen fogással adott okot arra, hogy egy vagy Itöbb diplomáciai beavatkojzás lett belőle. Azt hiszem azonban, hogy hasonló helyzetben ilyen diplomáciai beavatkozásra épen a nemzeti becsület jelszavával mi is elragadtatnék magunkat» hogy ha ezt megtehetnék. Ha két állam a gonosztevők, a csirkefogók ellen összefog, a gonosztevők és csirkefogók ellen uszítja a rendőrséget, ebből csak jó származhatik az állam belső rendjére és a nemzetközi helyzetre nézve is. Méltóztassék Németország felé tekinteni. Németországban is volt nyomozás, Németországban is szükségessé vált a francia nyomozó hatóságok kollaborálása német hatóságokkal. Annak a Németországnak, amely szintén büszke a maga nemzeti becsületére, amelynél szintén elsődleges szempont a nemzeti becsület, eszébe se jutott, hogy dipomáciai kérdést, nemzetközi bonyodalmat fejlesszen ki abból, hogy egy sértett állam rendőrsége segítségére akar, lenni rendőrségének gonosztevők, csirkefogók kinyomozásában és gaztettek felderítésében. Nem csoda, hogy mikor Franciaország ezt látta, sajtója, amely semmi körülmények között sem érthette meg, hogy ez az eljárás mit jelent, olyképen reagált a mi kormányzatunkkal szemben és azt olyan bírálatban részesítette, amelyet ismerünk, mert — valljuk meg, mi magunk is hasonlóan reagáltunk volna hasonló esetben, ha egy állam kormánya vagy annak az államnak hatalmas funkcionáriusa, amilyen a mi rendőrministerünk, sub auspiciis imperii engedte volna, hogy pénzünket hamisítsák vagy épen állami intézményben hamisittassák. (Ugjj van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Itt van ennek a kérdésnek a súlypontja és ezért érthetjük meg, hogy egy másik állam — legyen akármelyik államról szó — aggódó, kínos gondossággal igyekszik a dolognak végére járni, mert hiszen sub auspiciis imperii intéztetvén az ő pénzügyei ellen támadás, félnie kell attól, hogy most elsimítják az ügyet vagy pedig látszatmegtorlásban részesitik a bűnösöket és a megtorlásban, az elrettentésben sem lesz garancia, befejeződik ugyan az ügy mai stádiuma szerint, de egy-két hét múlva talán a bűnösöket futni engedik, kibocsátják őket, amnesztiát kapnak és kezdődhetik újra a frankhamisítás, most persze ügyesebben, mert hiszen okultak a hibákon. Mindazokat a panaszokat, amelyeket Gaal Gaston t. képviselőtársam felvetett a frankvitára vonatkozóan és azt a kritikát, amelyet a baloldallal szemben gyakorolt, megérteném, ha csakugyan tapasztaltuk volna kormányzatunk részéről, hogy — amint mondja és amint minden becsületes embernek mondania kell — elismerné azt, amit az egész becsületes világ mond:^ ez egy aljas gonosztett volt, amelynek a végére kell járni s a gonosztevőket irgalmatlanul meg kell büntetni. Megérteném a kritikát, ha a kormány ugy is cselekednék, ahogy mondotta. De azt látjuk, hogy itt most már több mint négy esztendő óta folyt ez a pénzhamisitási akció. Maga a ministerelnök számolt be arról, hogy már 1921-ben tudomása volt efféle dolgokról, értesült a frankhamisítás tervéről, sőt előkészületeiről, sőt — tovább megyek — beismerte — ez perrendtszerüen megállapítható — hogy a Mászáros Gyula és társai ellen folyó ügyben, amikor már kétségtelenül be volt bizonyítva az* hogy ezetk a péinzhamisitás bűntették elkövették, két ízben is tett intézkedésNAPLÓ. XLH. évi április hó 29-én, ösüiörtökön. 16ö sel hozzájárult ahhoz, hogy a bűnvádi eljárások beszüntettessenek. Maga emelte maga ellen azt a vádat, hogy elkövette a Btk. 478. §-ába ütköző bűntettet. Elnök: A képviselő urat kénytelen vagyok rendreutasítani. Ne méltóztassék sértegetni. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Kérem a képviselő urakat, ne méltóztassanak az elnöknek tanácsokat adni. (Nagy Vince: Helyeslem Kupert okfejtését!) A képviselő urat szintén kénytelen vagyok renderutasitani. RuPert Rezső: A 478. § arról rendelkezik, »hogyha valamely köztisztviselő hivatalos kötelességéét elmulasztja olyan célból, hogy valaki valamely bűncselekmény megtorlása alól menekedjék, vagy valamely olyan cselekményt követ el, amely alkalmas arra, hogy egy bűnvádi eljárás sikerét megíhiusitsa, az a hivatali hatalommal való visszaélés bűntettét követi el és három évig terjedhető fegyházzal büntetendő.« A Btk. 478. §-a mondja ezt. Mit szóljunk már most egy ügyész cselekményéhez* aki elé valaki odakerül pénzhamisítás bűntettével vádolva! Előtte beismeri a pénzhamisítás bűntettét, sőt beismernie sem kell, ott van előtte a bizonyítási anyag, a vizsgálat eredménye. A vádiratot megszerkeszti az az ügyész, talán még a vádtanács előtt is képviseli a vádat, ellenben ötletszerűen feláll a főtárgyaláson és azt mondja: a vádat ezennel elejtem. Mi történik az ilyen ügyésszel, aki elejti a vádat, amikor nyilvánvaló, hogy a bűncselekmény fenforogl Az ilyen ügyészt a Btk. 478. §-a alapján felelősségre vonják, mert hivatali hatalmával visszaélt, egy kötelességét nemcsak elmulasztotta, hanem a bűnvádi eljárási sikerét meghiúsító intézkedést tett a vádelejtéssel. Ezt becsukják, három évi fegyházat kap. Azért, mert a bíróság tehetetlenül áll ott a vád elejtése után, minthogy a bűnvádi perrendtartás szerint — nálunk vádrendszer van — vád nélkül ítélni nem lehet. De felelnie kell az ügyésznek. A biróság megszünteti az eljárást az előtte álló gonosztevő ellen még akkor is, ha az beismerte, hogy igenis pénzhamisítás bűntettét követte el, vagy rabolt, vagy gyilkolt. Még akkor is kénytelen felállni a biróság és azt mondani: minthogy a vádat elejtették, az eljárást ezennel megszüntetem. A kormány eljárása semmiben sem különbözik ettől. Akkor 1921-ben és 1922 elején a Mészáros-ügyben és a Wotitz-ügyben is egyenesen a ministerelnök ur utasította a vád elejtésére az ügyészséget és szüntette meg az t eljárást. Kétségtelen, hogy a pénzhamisítás bűntettével szemben elkövette a kötelességmulasztást, sőt az is kétségtelen, hogy itt egy olyan tény van, amely a bűnvádi eljárás sikerét meghiúsította. Mert a mi bűnvádi perrendtartásunk szerint nem ugy áll a dolog, — méltóztassék elhinni, minden jogásznak igazat kell adni nekem — hgy tetszésére van bizva az ügyésznek, vagy a kormánynak, hogy tényleg fenforgó büntetendő cselekmény esetében is a vádat elejtse. Különösen, ha gonosz motívumból eredő bűncselekményről van szó, ez nem áll hatalmában, mert hiszen büntető perrendtartásunk ismeri a legalitási elvet. A legalitás elve szerint pedig a hatóság köteles a büntetendő cselekmények elkövetőit üldözni, abban az esetben, ha hivatali állásából kifolyólag hivatalból üldözendő büntetendő cselekmények tudomására jutnak. Ha tehát Bethlen Istvánnak hivatali állásában tudomására jutott az, hogy ez a büntetendő cselekmény elkövettetett, csak a törvény parancsát követte volna, ha legalább is nem akadályozza meg az ügyészt abban, 24