Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.
Ülésnapok - 1922-539
10 A nemzetgyűlés 539. ülése 1926. évi április hó ;27-én } kedden,. s-zor hisznek és amit bizonyos szociáldemokraták is, ha nagyon szorítják őket, megpróbálnak elhitetni velünk, hogy t. i. hangsúlyozni akarják a gyökeres változtatás szükségét, tisztán ki akarják mondani, hogy a szocializmus nem egyszerű módot ajánl, amellyel a legalkalmasabban lehet a reformista galyat a mai társadalom törzsébe oltani; nem. Ennél egyebet jelent. Azt jelenti, amit Marx átvett Hegeltől. Vizsgáló elméje »periodikus ciklusokat« látott, — amelyeken át a mai ipari korszak rohammal halad — amiknek betetőzője az általános krízis. Sohasem ismerte fel a közbeeső, állapotok jelentőségét igazán. A biológus a régi eltűnését az uj születésében látja ; amíg az átalakulás tart, az alatt talán van megállás, van látható reakció, de nincs forradalmi káosz, nincs »tűz és vas«. Marx ezt meg nem értette. Ez neki reakciós felfogás volt. Ö a forradalomban reális, társadalmi tényezőt látott, amelynek eljön az ideje, valahányszor a régi eszme elvénhedt az évei súlya alatt, és jön az ellentétje, hogy útjából elsöpörje. A mostani korszakunk pl. akkor tűnik el, »ha a kapitalizmus bőre megreped. A kapitalista magántulajdon bombája felrobban. A kizsákmányol ókból kizsákmányoltak lesznek.« Végre azt mondja : »A kommunistákhoz nem méltó, hogy titkolja forradalmát és céljait. Nyíltan kijelenti, hogy célját csak a ma meglévő társadalmi rend erőszakos lerontásával éri el.« Még csak egy citátum, az osztályharcra vonatkozólag (olvassa) : »Marx azt feíeli erre, hogy osztályharc folyik ; akinek van szeme a látásra ; látja ; füle a hallásra : hallja. Egyfelől van : a kizsákmányoló, az, aki az értéktöbbletet halmozza ; másfelől a kizsákmányolt, aki a munka erejét bérért adja el. A bér természete : hogy sülyed, addig a szintig, amelyen épen a pőre élet fentartására elég. A két osztály közt való ellentét egyre erősödik, mélyül. Addig mélyül, mig'a munkásság osztályöntudatra ébred : magához ragadja a politikai hatalmat, megalkotja a szocialista államot. A Kommunista Kiáltvány szerint : »a proletariátus politikai szupremáciáját arra használja föl, hogy sorban kiragadja a tőkét a polgárság kezéből ; hogy a termelés eszközeit az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezébe összpontosítsa.« A felfogásnak egyrészt állításai nem igazak, másrészt a tennivalót sem irányítaná helyesen.« Egy másik helyen azt mondja még az osztályharcra vonatkozólag (olvassa) : »Ezen a ponton mutathatunk rá a haladást egyszerűen osztályharcnak látó elmélet végzetes fogyatékosságára. Ha osztályérdekre hivatkozunk, tulaj donképen mire hivatkozunk? Az ember osztályérdekei tulajdonképen a magánérdekei : nem mint bérmunkás, nem mint polgár, nem mint akármilyen közösség tagja, — mint egyén — a maga egyéni érdekeinek érzi őket napról-napra. Ebben az érzésben nincs szociális alkotó elv. A tülekedés elve vagy az osztály védelemé, megőrzésé, az van benne ; vagy bér, rövid munkaidő, kedvező munkafeltételek követelése. Egyéb semmi. Az osztályharc iránya : keresztül mindenen, nem pedig felfelé. Az osztályharcnak nincs alkotó értéke.« Azt mondja végül a szociáldemokrata teória, hogy osztályharc csak egy bizonyos ideig lesz, aztán meg kell szűnnie, mert hiszen ez a harc lesz a végső, amit annak idején igen sűrűn hallottunk. Erre azonban azt mondja a volt angol ministerelnök (olvassa) : »Tudom, a marxisták állítják, hogy az elkövetkező osztályharc az utolsó lesz a történelemben és ha a proletariátus felszabadul, a küzdelmek kora véget ér. Az állitás abszurd. A proletariátus felszabadulása jeladás lesz az ellentétes érdekű alosztályok ujabb harcára és amig az ellentéteket tartják a szociális változások igazi okának, minden /uj g3 T őzelem uj ütközetnek lesz kezdete. Nem a számbeli többség felszabadítása, nem az akár óriási osztályé — amely már oly nagy, hogy nemzet — a fontos. A fontos "a mozgató erő, amely a változást előidézte. Ha az erő érdekellen^ tét : az uj rezsimben újra megjelenik.; ha nem talál egész osztályt, amelyet támadásra zaklasson, fog találni alosztályt, amely szívesen esik azután egymás torkának. Azt a teóriát, amely szerint osztály győzelmével végzi a társadalom az osztályharcok korát, — utána a testvériség békés vizei következnek, amelyen a harc megszűnik — csak az hiszi, aki hisz az irracionálisban és a csodákban«. Ezzel kívántam röviden Macdonald utján adni a marxizmus kritikáját. A marxizmust mi nem fogadhatjuk el, először azért, mert tagadja a magántulajdont. A magántulajdont tartja a társadalmi igazságtalanság forrásának, mondván, hogy a magántulajdon képesiti az egyént, a birtokost arra, hogy megrövidítse a másikat, akinek tulajdon nincs a kezében. Ezért a szociáldemokrata elv tengelye a marxizmusnak ; az a tétele, hogy a termelési eszközöket köztulajdonba kell venni, magántermelés helyett kollektiv termelést és igy természetesen szabályozott fogyasztást kell bevezetni. T. Nemzetgyűlés Î Én Macdonald érveihez még egyet kívánok hozzátenni. A közgazdasági életet kétségkívül érc szilárdságú és vastörvények dirigálják, mint ahogy az a marxizmusban nem egyszer előfordut. Ezek a törvények azonban irott és nem irott törvények. Erősebbek a nem irott törvények, melyek közé tartozik az emberi, ösztön, az ember kiirthatatlan természete, mely a tudat alatt állandóan dolgozik, akár akarjuk akár nem. (Ugy van! a középen.) Csak ennek a természeti törvénynek irányában történhetik fejlődés szociális és gazdasági téren, ellene nem történhetik. Márpedig ez a természetes ösztön azt mutatja, hogy amióta a világ áll, amóta ember van és dolgezik, az ember iparkodik magának szerezni, iparkodik hasznát látni a maga munkásságának és igyekezetének. Az ember nem dolgozik komolyan, ha nincs kilátása rá, hogy abból a plusz munkából, amelyet végez, amelyet ő végez, neki semmi haszna nincs. A társadalom, a közgazdaság, a technika és a tudomány fejlődése teljességgel képtelenség lenne a magánvagyon szupponálása nélkül, ha az a tudós, az a mechanikus nem tudná, hogy amikor ő éjszakáját áldozza fel munkájával, hogy tökéletesítse azt az instrumentumot, amelyet kezel vagy amellyel termel, ha nem érezné és nem remélhetné, hogy neki ebből egyénileg is haszna van, mert különben az a plus-munka elmaradna. Merem állítani, hogy nemcsak a rendes keretekben történő kötelességteljesítés viszi előre a kultúrát, hanem talán sokkal inkább az az emberfeletti plus-erőlködés, amellyel egyes emberek feláldozzák magukat a haladás érdekébenHa a marxizmus a magánvagyont, a magántulajdont kiveszi a gazdasági élet rugói közül, akkor a leghatékonyabb motorikus erők törnek el, amelyeket pótolni nem tud senki, (Ugy van ! ügy van ! a jobboldalon és a jobbközépen.) a termelés nem megy ugy, ahogy a marxi teória látja, azt mondván, hogy lia a termelési eszközök köztulajdonba vétetnek, akkor a termers hatályosabb lesz. Az élet az ellenkezőt bizonyítja, hiszen a világháború után azt kellett gondolni, hogy az emberiség most már az államszocializmus, a kollektiv termelés és fogyasztás útjára fog áttérni, hiszen, a háború alatt a termelés s a fogyasztás bizonyos központi irányítás mellett történt. Mi lett a vége? Mindenki kivétel nélkül sürgette a háború után az államhatalmat, hogy szüntessen meg minden ilyen közös üzemet, minden ilyen kollektív termelést és segítse a magántőkét, hogy továbbra is iniciáljon, mert hiszen egész nyilvánvaló volt,
