Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

130 A nemzetgyűlés 541. ülése 1926. évi április hó 29-én, csütörtökön. másik része pedig valahogyan eltűnt, nem tudom, hova lettek. Sok kisgazda is akad közöttük, akiknek van egy kis viskójuk, egy-két hold földjük, s ebből tengetik szomorú életüket. De nem igen kapnak munkát a mezőgazdaságban sem, mert hiszen a viszonyok változása folytán mindenki igyekszik a maga munkájából annyit elvégezni, amennyit csak bír. Az uradalmak nem képesek őket felfogadni, mert ők nem tudnak elszegődni három, vagy hat hónapra, időközi egy-két hetes munkát pedig nem tudnak kapni, kivéve talán az aratást, amikor erre alkalom és lehetőség van. Ebben a városban és ezekben a kolóniákban oly nagyfokú éhség és nyomorúság van, hogy kérem a nemzetgyűlés tagjait, vegyenek maguknak fáradságot, menjenek le Salgótarjánba és nézzék meg saját szemükkel, hogy mi van ott, győződjenek meg arról, hogy nem túlzás az, amit mi mondunk és amit a lapok irnak, hanem ellenkezőleg, ez csak egy kis töredéke annak a kétségbeejtő állapotnak, amit ott láthat az ember. (Nagy Vince: A szünet alatt le lehet menni!) Ezek a munkások a téli hónapokbn nem tudják a gyermekeiket iskolába küldeni, nem ereszthetik ki őket a szobából, mert nincs cipőjük. Vannak családok, ahol felváltva hordják a gyermekek a cipőt : amikor az egyik kimegy a cipővel, a másiknak bent kell maradnia a szobában és meg kell várnia, inig az visszajön. Dolgos embereknek, akik hosszú éveket töltöttek egy iparvállalt szolgálatában, ingük, — egy ingük van, és azt ha levetik, meg kell várniok, mig feleségük kimossa s addig bent kell ülniök a szobában, nem tudnak kimenni. (Felkiáltások a szélsöbaloldalon : Hallatlan !) A magyar államnak és a nemzetnek lehet-e érdeke, amikor a divatos fajvédelmi jelszavakkal dobálódzunk, hogy épen a legkeresztényibb, a legszorgalmasabb és legnehezebb munkát végző munkástársadalmat Ítélje a kormány a maga közömbösségével és nemtörődömségével éhhalálra? (Györki Imre : Megszanálták őket ! — Zaj.) Sajnos, már ott az elbocsátás szóban nem az elbocsátás jut kifejezésre, mert ha valakit elbocsátanak, mindenki azt mondja : »Engem is megszanáltak!« Ezzel juttatják kifejezésre az elismerést a pénzügyi kormányzattal szemben a szanálásért, amelynek következményeit ők a saját bőrükön érzik. Tisztában vagyok azzal, hogy a segítés nem történhetik meg percek alatt, de igenis, megtörténhetik oly módon, hogy lehetővé teszik, hogy a munkások hetenként legalább öt vagy hat napot dolgozhassanak. Ezt meg lehet tenni azáltal, hogy a kormány rászorítja a magyar ipart arra, hogy elsősorban magyar szenet fogyasszon. Tudom és egy percig sem akarom védeni a bányatársulatokat, - nem egy esetben mondottam itt igen súlyos kritikát róluk — tudom, hogy a bányatársulatok iránt a magyar ipar és a magyar koreskedelem részéről bizonyos ellenszenv nyilatkozik meg, mert hiszen akkor, mikor jó konjuktura volt, szén helyett sokszor mást is adtak el és sokszor csak mást adtak el, nem szenet. Ez azonban nemcsak nálunk volt igy, banem külföldön is, mert akkor nem nagyon nézték, hogy palás-e az a szén vagy sem, minden belekerült a csillébe, ami fekete volt, és bekerült a vagonba, s onnan a vevőhöz szobafütésre vagy egyéb ipari célokra. A helyzet azóta lényegesen megváltozott. A külföldi szén versenye rákényszeritette a bányatársulatokat arra, hogy a szén minőségét illetőleg ezeket a kifogásokat szüntessék meg. Ma már talán túlzásba menő büntetésekkel és egyéb szekatúrákkal kényszeritik a munkásságot arra, hogy — természetessn ugyanazért a bérért amit azelőtt kaptak — tiszta, kifogástalan és jó minőségű szenet termeljenek. A helyzet most már az, hogy egyes magyar szénfajták egészen nyugodtan vehetik fel a versenyt a külföldi szénnel árban, sőt bizonyos mértékig minőségben is. Külföldön mindent elkövetnek a szén védelmére. Az előbb emiitett tarifakedvezményeken kivül pl. Cseh-Szlovákiába Magyarországról szenet beszállítani nem lehet, csak engedéllyel és ha végre, hosszas kijárás után, az illető vállalat megkapja az engedélyt, akkor is métermázsánként körülbelül 3000 koronás vámot szabnak ki a magyar szén után. Salgótarján — amely azelőtt a losonefüleki és az idetartozó ipari kerület részére szállította szene tekintélyes részét — jelenleg el van vágva ettől a lehetőségtől, mert hiszen Salgótarjánnál rögtön ott van a határ és szenét csak Budapest felé tudja szállítani. Azt pedig, hogy a szenet Budapestre szállítsa, megnehezíti a tarifa, t. i. a szén árának a vasúti tarifa körülbelül 60%-át teszi ki, mert hiszen 16—17.000 koronás eladási ár mellett egy métermázsa szénnek Salgótarjánból Budapestre való szállítása 9600 koronába kerül. (Mozgás balfelől.) Külföldön ezt a kérdést a helyi viszonyoknak megfelelően oldották meg. igyekeztek kedvezményeket adni és lehetővé tenni, hogy az ipari termék versenyképes legyen. Méltóztassanak csak visszagondolni arra, hogy a cseh kormány a háború befejezése utáni időben — nem tudom, hogy fennáll-e ez a rendelkezés — pl. a pilseni sörre milyen tarifális kedvezményeket adott, ugy, hogy Szlovákiában az összes sörgyárakat tönkretette, mert ott olcsóbb volt a pilseni, mint az ottani gyártású sör. Nálunk a vasúti politika nem tette lehetővé, hogy ilyen kérdéssel szakszerűen foglalkozzanak, csak legutóbb, mikor az autófuvar nagy konkurrenciát kezdett csinálni a vasútnak, sürgették ki végre azt, hogy most kell már itt valamit tenni és akkor adtak kedvezményt a 100 kilométeren aluli és a 200 kilométeren felül lévő tételnek. Ha ezt életbe léptetnék is, ebbe Salgótarján nem esnék bele, mert épen a 100 és 200 kilométer közti távolságra esik. Azzal lehetne csak itt segiteni, ha szénmedeneék számára, amelyek ilyen távol fekszenek és amelyeknek termelési viszonyai és szenük minősége megnehezítik az eladást, különleges vasúti tarifát állapitanának meg, amely lehetővé teszi a szén eladását. A legnagyobb baj természetesen az, hogy ezeknek a területeknek szenét nem lehet a régi fogyasztókhoz eljuttatni, mert azok a tőlünk elszakitott területen vannak. Nagyvárad, Arad, Temesvár és Nagykikinda, általában ez az ipari vidék a békeidőben túlnyomórészt borsodi, vagy salgótarjáni szénnel volt ellátva. Komániába szenet beszállítani majdnem lehetetlenség, mert a románok különböző intézkedésekkel, vámokkal és egyéb szekatúrákkal megnehezítik és lehetetlenné teszik a szénnek odavaló beszállítását. Ilyen körülmények között a megmaradt Magyarország szénbányái, amelyek többet termelnek, mint amennyi Magyarországnak szükséges, termékeiket nem tudják Magyarországon eladni és természetesen ennek a következménye a nagy válság. Ezen segiteni legjobban azzal lehetne, ha a magyar ipar megindulna és a szénfogyasztás megint a régi volna ; ha itt az építkezések megindulnának, ami a szénfogyasztást emelné ; s ha a kormány nem ma, hanem már régebben is arra törekedett volna, mégpedig komolyan, hogy a velünk szomszédos államokkal kereskedelmi szerződéseket kötve, lehetővé tette volna a szénnek ezekbe az államokba való szállítását. Nem akarom ennek a kérdésnek minden rész-