Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.
Ülésnapok - 1922-536
A nemzetgyűlés 536. ülése 1926. évi április hó 23-án, pénteken. 347 tendők kezdődtek 1910-ben is, amely válság azután 1911-ben és 1912-ben tovább fokozódott, de ilyen nagymérvű pauperitásra, a vásárlóképességnek ilyen nagymérvű leromlására nem emlékszem és erre példa Magyarország történetében még- nem volt. Most ez a gazdasági válság nemcsak azzal jár, t. Nemzetgyűlés, hogy szenved 1 alatta a mezőgazdaság, bár elsősorban természetesen az szenved alatta, mert hiszen a termelt javakat túlnyomó részükben nem lehet kivinni. Vágyóik annyira objektiv ember, hogy belátom azt, hogy a kereskedelmi szerződések kötése nem függ minden esetben a 'kormány akaratától, vagy nemakarásától, — hiszen vannak olyan körülmények, amelyek hatnak arra, lehet-e vagy nem lehet megkötni valamely szerződést — kétségtelen azonban, hogy ma egész Európában mindenütt megvan az a törekvés, az a tendencia, hogy minden állam önmagát lássa el. Még Anglia is, amely a világ műhelye volt, amely hosszú évtizedeken át, különösen a béke éveiben, Hekubát sem törődött mezőgazdaságával — azt mondván: arra nekünk nincs szükségünk, mert hiszen mi fekete szénért fehér búzát 'kapunk — amely nagy, mezőgazdaságilag felhasználható területeiből parkokat csinált, az az Anglia a háború alatt és a háború után rátért arra, hogy mezőgazdaságát intenziven kifejlessze, azt mondván, hogy minden penny, amelyet a külföldinek fizetünk, a nemzeti vagyonnak egy részét viszi ki, ergo termeljünk töbíbet. Ugyanezt a tendenciát látjuk Németországban, ugyanezt a tendenciát látjuk Franciaországban, szóval minden állam igyekszik önmagát ellátni, ugy hogy végeredményben az áruk természetes körforgása megakadt. A múltban nem volt mezőgazdasági probléma abban az értelemben, mint ma. Itt volt egy hatalmas, nagy gazdasági terület, az osztrák-magyar monarchia, amelyről én, mint szocialista, gazdaságilag nézve a dolgot és nem politikailag, azt mondom, hogy ennél ideálisabb gazdasági egység nem volt. Körülbelül 800 millió koronát tett ki ennek egész külkereskedelmi forgalma, nem azért, mintha az osztrák-magyar monarchia népei nem vásároltak volna a, külföldről árut, hanem azért, mert egyszerűen nem voltak rátutalva. Az árucsere tehát azzal, hogy az osztrákmagyar monarchia felbomlott teljesen megszakadt, úgyszólván a főütőerek vágódtak el, Magyarországot bocskorra nyomorították le — ha igy szabad magamat kifejezni —- és ez természetesen visszahat a mezőgazdaságra is ; Mindezekhez a bajokhoz járul azután a belső fogyasztóképességnek nagymérvű csökkenése; hozzájárul még az, hogy a termelt javakat idebent sem lehet kellő mennyiségben értékesiteni. Ez azután tényleg katasztrófára fog vezetni, Végtelenül szomorú látvány tárul elénk, ha Budapest kültelki utcáin megyünk végig, majdnem minden pincében találunk egy borházat, ezzel a felírással: I. urasági kadarbor 7000 korona. Találtam már a Váci-uton olyan -borkimérést, ahol urasági kadarbort 6000 koronáért hirdettek. Ennek a következménye az, hogy a bor teljesen elveszti értékét, a következménye azután. (Szomjas Gusztáv: És még egy következménye van!) hogy a r lakosságnak igen tekintélyes része, a munkásság nagyrésze vacsorára vásárol egy liter bort és egy darab szárazkenyeret, és ez a vacsora. (Szomjas Gusztáv: Nem tudják fizetni a szőlőmunkásokat!) Nem vagyok bicsérdista, nem találom olyan katasztrofálisnak az ilyen vacsorát a felnőttek szempontjából, de a gyermekeknek az asszonyoknak, az egészségügyileg és fizikailag amugyis leromlott exisztenciáknak kész veszedelme ez a borolcsóság, mert ez a szikrányi energia is, amely bennük van, kivész; hiszen akármennyire kellemesnek mondják is a bort, kalorikus értéke vajmi kevés van, és ha kenyeret esznek hozzá, ennek az egész mixtumnak nincs valami nagy kalorikus értéke. (Szomjas Gusztáv: Hogy segitsünk rajta?) Majd rátérek erre is. Az ipari munkásság helyzetét mindenki sokkal jobban ismeri, semhogy szükség volna arra, hogy órás előadásokat tartsunk erről. Tudjuk, hogy a gyárak túlnyomó nagy része üresen áll, hogy 1924. közepetői mostanáig a munkabérek tetemesen csökkentek; tudjuk, hogy olyan iparágak, amelyek azelőtt a magyar nemzet büszkeségét képezték, amelyekkel büszkélkedtünk az egész világon, igy például a bútoripar, amely izlés kivitel tekintetében egyike volt a legelső iparágaknak Magyarországon, teljesen pang és kivitel nélkül áll itt. Ezek annyira közismert dolgok, hogy ezekről beszélni nem szükséges. (Perlaki György: A külföld fogyasztóképessége csökkent!) Van azután a mezőgazdasági válságnak, az értékesitési válságnak egy másik nagy problémája, és ez a mezőgazdasági lakossággal kapcsolatos probléma, amelyről már Szeder igen t. képviselőtársam is beszélt más vonatkozásban. Értem alatta a vásárló 'képesség csökkenését, (Perlaki György: Az egész világon igy van!) A felsődunántúli kamarai értesítő, mint Szeder t. képviselőtársam emiitette, munkásaink ruhájáról elmélkedik. Ez is egy nagy probléma. Az iparosok, különösen a vidéki városok iparosai tele vannak panasszal, képtelenek árujukon túladni; elmennek ugyan egy-egy vásárra, de ahogy elmentek, oda, majdnem annyi portékával jönnek vissza, áron alul kénytelenek áruikat eladni, a legkétségbeejtőbb panaszokkal vannak eltelve. Nézzük csak meg 'kissé, hogy hogy is aránylik ez a békevilághoz. Elég gondos számadások alapján, amelyeket szövetkezetektől szereztem be, egy felnőtt mezőgazdasági munkásnak átlagos heti keresete — egész évi átlagkeresetet véve, beleszámítva tehát az aratást és a téli munkát is — körülbelül 15 aranykorona körül mozgott. Ez volt körülbelül a mezőgazdasági munkásnak átlagos heti keresete. Akkor egy pár csizma ára volt 12—16, nagyon sokat mondok, 20 aranykorona. Ezért már nagyszerű csizmát lehetett kapni. Ingért fizetett 2 korona 50 fillért, lábravalóért 2:50—3 koronát, egy öltöny ruha 30—36 koronába került; ez már elég jó ruha volt, mert hiszen silányabbat 10 forintért is lehetett kapni a vásáron. Munkanadrág 3—4 korona, erős munkáscipő 10—14, kalapot vehetett 3—4 koronáért, pipadohányt 8 fillérért, cigarettadohányt 14 fillérért, szalonnát 1 korona 50—60 fillérért. Ugy, hogy a mezőgazdiasági munkás amellett, hogy véleményem szerint a békében is rosszul volt fizetve, mégis a piacon nemcsak mint termelő, hanem mint vásárló is szerepelhetett. Megvolt az ő átlagos 15 koronás heti keresete, különösein ha jó esztendő volt, értem alatta, ha az áruknak megvolt a megfelelő értékük is, a'kkor ő mint vásárló is fel tudott lépni és azokat a cikkeket, amelyekre neki leginkább^ szüksége volt, meg tudta vásárolni. Hogyan állunk most? Most az a helyzet, hogy a heti kereset 50*
