Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-535

A %emzetgyűlés 535. ülése 1926. szag. Azok az urak, ott a vármegyékben azt képzelik, hogy még a középkorban élnek. Az emberek, sajnos, nálunk keveset tanulnak. Ál­talában azt lehet mondani, hogy különösen a vármegyei urak néni tanulnak semmit. (Klárik Ferenc: Vadásznak!) Figyelembe kellene venni minden politikusnak, hogy mi történt például a szociáldemokráciával Németországban. Tudjuk, hogy 1878-ban, amikor erősödött Németország­ban a szociáldemokrácia, egy kivételes, nagyon szigorú törvényt hoztak a szociáldemokraták ellen. Már elmondtam itt a Házban, hogy ez olyan törvény volt, hogy a birodalmi képvise­lők, ha szociáldemokraták voltak és véletlenül nem Berlinben laktak, ki voltak utasítva Ber­linből és csak aban az időben volt szabad Ber­linben tartózkodniuk, mikor a birodalmi gyű­lés ülésezett. Ilyen szigorú volt ez a törvény. És mi volt az eredménye! Tizenkét évig tartott az üldözés s 12 év után azt látták, hogy amig 12 évvel azelőtt négy szociáldemokrata képviselő ült a Keiehsrathban, addig 1890-ben már 40-en felül voltak a szociáldemokraták. Bismarck te­hát : ez a nagy államférfiú épen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Nem lehet eszméket, melyek a gazdasági viszonyokból erednek, ki­irtani, semmivé tenni. Nálunk épen ilyen a hely­zet. Nálunk is a gazdasági szükség szülte a szakszervezeteket és mindenütt ott látjuk őket, ahol a nagyipar fejlődik. Először Angliában látjuk őket abban az országban, ahol az ipar leg­először kezdett fejlődni. Százötven évvel ezelőtt kezdtek keletkezni. Akkor ott is üldözték őket, s ma már elismerik, sőt már 50—60 évvel ezelőtt elismerték őket, úgyannyira, hogy tejes egye­sülési és gyülekezési szabadság nem is képzel­hető el másutt, mint Angliában. Csak egy példát hozok fel. Ha v; iaki például Londonban be­szélni akar, az feláll az utcán egy székre és be­szédet mond s a rendőrne kkiötelessége az il­lető szónokot megvédeni. Nem kell tehát beje­lentés, erre nincs semmi szükség. Pedig ott is üldözték őket valaha. Egyáltalában meg lehet állapítani azt, hogy minden ország munkás­mozgalma három időszakon megy keresztül. Első a mellőzés, amikor nem veszik semmibe sem a mozgalmat; második az üldözés, a har­madik pedig az elismerés. Nálunk, sajnos, már évtizedek óta nem látunk semmi mást, mint üldözést. Én régóta foglalkozom munkáskérdésekkel, 40 éve benne vagyok a magyar munkásmoz­galmakban, mindig Budapesten éltem, tehát nagyon jól ismerem a viszonyokat. 1889-ben pl. Budapest akkori főkapitánya — azt hiszem, Török főkapitány — rendeletet adott ki, amely­ben utasítja a rendőrközegeket, hogy az eset­ben, ha az illető munkásoknak kormányható­ságilag jóváhagyott alapszabályaik vannak, akkor ezeknek a gyűléseit nem szabad hábor­gatni és nem is kell ezeket bejelenteni. Termé­szetes, hogy a főkapitány az akkori belügy­minister rendelete folytán adta ki ezt a rende­letét. És hogy állunk ma? Ma minden gyűlést, még à választmányi ülést is, még ha 8—10 em­ber jön is össze valahol a vidéken, be kell je­lenteni. Sokszor adminisztratív, nevetségesen kicsi dolgokat tárgyalnak ezeken az üléseken és ha nem jelentik be őket, akkor az illetők titkos gyülekezés miatt el lesznek ítélve. Egy rendeletet adtak ki a kommün után s odáig mennek, hogy pl. még tudományos előadásokat és gyűléseket is be kell jelenteni. Mi tehát nem haladtunk, hanem visszaestünk. Azt mondták nekünk, — gondolom a pénzügyminister ur mondta — hogy mi mindig beszélünk s ezért lehetetlenné tesszük a szociális törvényjavaís­NAPLÓ. XLL évi április hó 22-én, csütörtökön. 305 latok tárgyalását. Nézzük csak, hogy milyenek azok a szociális törvényjavaslatok, amelyek a Ház elé kerülnének. Tudtommal a bizottságok előtt van a szakszervezetekről szóló törvény­javaslat — ez már két éve ott fekszik — és leg­utóbb a Ház elé hozták a magántisztviselők nyugdíjvalorizációjáról szóló törvényjavasla­tot. Nincs ezekben semmi szociális tartalom, sőt ellenkezőleg. Mi azt mondjuk, hogy az a szakszervezeti törvény, amelyet annakidején a kereskedelmi minister nyújtott be, egyáltalá­ban teljesen lehetetlenné teszi a működést, sőt a gyakorlati életben keresztül sem lehet vinni, mert olyan emberek készítették, akiknek fo­galmuk sincs arról, hogy mi a munkásegyesü­let és milyen ott az élet. Ilyen törvényjavasla­tot tehát mi nem kivánunk és nem kivánjuk a munkásbiztositási törvényt se, mert ez beszél ugyan az autonómiáról, amelyet mi állandóan kérünk, de olyan autonómia, amilyen ebben a törvényjavaslatban van, nekünk nem kell. A helyzet t. i. az, hogy a javaslat államo­sítani akarja a pénztárt és olyan autonómiát akar adni, hogy a 'kormány nevezné ki a pénz­tár elnökét és az autonómia csak látszólagos autonómia lenne. Annyi munkás lenne benne, ahány munkaadó és mindig a kormány embere döntene. Ilyen aut oiiO'iniana mi nem megyünk bele, önérzetes ember ott helyet nem foglal­hat. Ez a szociális javaslat ellenkezik minden józan ésszel, mert egy olyan muhkásintézmény, amelyhez a munkásoknak bizalmuk nincs, nem tud fennállani. Tapasztalat bizonyítja ezt. Több mint öt éve, hogy kidobálták a munká­sokat a kerületi és az országios pénztárakból s azóta bajba került a munkáshiztositás. A munkaadók és á munkások állandóan panasz­kodnak, a munkaadók azért, hogy óriási a járu­lék és nem birják, folyton a végrehajtók jár­nak a nyakukra, a munkáso'k meg azért pa­naszkodnak, hogyha betegeik, kidobják őket. Ilyen panaszok vannak és ilyen panaszok is maradnak mindaddig, amig nem lesz olyan autonómia, amilyet a munkásság kér. Át kell térnem egy másik témára, még pedig egy aktuális dologra. A népjóléti minis­ter ur kívánságára két gyűlés lesz a közel­jövőben Budapesten: egyik az embervédelmi kongresszus, illetőleg kiállítás, amely nemzet­közi s amelyet május végén tartanak, a másik pedig, amely októberre van tervezve, egy országos szociálpolitikai kongresszus. Nem tu­dom, hogy mi értelmük van ezeknek a kon­gresszusoknak. Mert mivel büszkélkedhetünk mi a nemzetek előtt a magyar embervédelem terén? 1911-ben Drezdában volt egy hasonló kiállítás, amelyen szerencsém volt részt ve­hetni, s amely egy hatalmas kiállítás volt, nagy területen, amellett egészségügyi, ember­védelmi s általában minden tekintetben párat­lan a maga nemében. Ezen a kiállításon résztvett Magyarország is, emlékszem, Magyarországnak is volt ott pavillonja, amelyben bemutatta a mi szegé­nyes dolgainkat, a gyermekvédelmet, és ezen a kis házikón óriási tábla volt, amelyre németül fel volt irva, hogy: Magyarországon minden gyermek állami védelemben részesül. A ma­gyarok, akik ott jártak, nem tudták, mi ez, tényleg igy van-e, hogy Magyarországon min­den gyermek állami védelemben részesül, leg­alább is én nem tudtam róla semmit. (Szeder Ferenc: Más se tud róla ma sem!) Nem tudtam róla és ma már messsze túl vagyunk ezen az időn, de még ma is a gyermekeknek tízezrei pusztulnak el nyomorúságban, pusztulnak el 45

Next

/
Oldalképek
Tartalom