Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-533

206 A nemzetgyűlés 533. ülése 1926. évi április hó 20-án, kedden. egy olyan tervvel áll elő, melynek keresztülviteléhez bizonyos körök és érdekcsoportok megértésére, sőt áldozatkészségére volna szükség- És ez az ellenállás még hozzá hatalmas tápot nyer mindenkor abból a bizonyos »ad hoe« összefogásból, amely — hogy ugy mondjam — az ördöggel való szövetkezés gondolatától sem riad« vissza akkor, ha az érdekeknek csak a legcsekélyebb mértékben való tangálását is sejti valamely készülő intézkedésben. Mondanom sem kell, hogiy az érdekeltségeknek ilyetén magatartása nem egyéb szánalomra méltó rövidlátásnál, nem egyéb végzetesen rossz számitásnál! Hihetetlen rövidlátás, amellyel még ezt a csonka országot környező szomszédok portájáig sem tudnak eltekinteni, érthetetlen észjárás, mely még mindig abbaai az illúzióban ringatja magát, hogy az ilyen berendezésű parányi társadalom az egészen más struktúrájú társadalmak között, mint a tengernek egy, a hullámok által bár folytonosan ostromlott, die — szerintök — mindörökre megdönthetetlen és megretndithetetlen holmi gránitból alkotott szigete — meg fog tudni állani! Itt van egyúttal az a bizonyos »rossz számítás« is, ahol momentán csekély előnyökért kockára lesz téve, veszélyeztetve lesz minden! . . . De tovább megyek. Kérdem, okolható-e joggal a kormány a szociális törvények megalkotása, a szociális intézkedések foganatosítása körül tapasztalható hiányokért akkor, ha a nemzetgyűlésnek nevezett törvénytestület — amely nem képes hivatása magaslatára helyezkedni, (Ugy van! jobb felől.) — hónapokon, sőt féléveken keresztül folytat hiábavaló, meddő vitát olyau témák felett, amelyek a nyomorgó és nélkülöző társadalmi rétegek jólétének előmozdításával semminemű vonatkozásban nem állanak, s amelyek csak évekre tolják ki azt a határidőt, amelyben a legsürgősebb szociális törvényjavaslatok végre a plénum elé kerülhetnének és letárgyalhatok lennének! És itt kénytelen vagyok a magyar sajtó magtartását is kritika tárgyává tenni. (Helyeslés a középen.) Ne adjon a magyar sajtó még tápot az ilyen törvényhozói ténykedés, az ilyen tárgyalási rendszer, az ilyen parlamenti élet folytatásához és fentartásálhoz azáltal, hogy minden olyan kérdést, minden olyan momentumot, annsiy a parlament atmoszféráját annyira izzóvá s alkotó munkára annyira alkalmatlanná teszi, oldalakon keresztül tárgyal és legnagyobb szenzációkét röpít szét ökölnyi betűkkel a világba! Mi sem természetesebb, mint az, hogy mindazoknak, akik feltűnési viszketegben szenvednek, akik a világ előtt állandóan szerepelni akarnak, semmi áron sem fognak csendes, komoly és alkotó munkát folytatni és folytatni engedni. Higyje meg a t. sajtó, hogy ez a játék egyúttal az ő bőrére is megy, amint azt a multakban eléggé tapasztalhatta! Nem érzem magamat feljogositva arra, liogy a magyar sajtónak tanácsokat adjak, csak szükségesnek láttam azt, hogy ezekre a visszásságokra is : rámutassak; talán lesznek a sajtó emberei közt olyanok, akik — legalább belsejükben — I igazat fognak nekem adni. Én koncedálom azt, I hogy ma — miként úgyszólván mindén — a j zsurnalisztika is elsősorban kenyérkérdés. Eb- { ben a szűkebb társadalomban is épen olyan í elkeseredetten folyik a létért való küzdelem, mint bárhol másutt, ismerem jól azt a Mzo-1 nyos kötött marsrutát, amely szerint ott îs | sokaknak haladniok kell, mindezek ellenére

1 sem tudom megérteni azt, hogy a sajtó egész felfogásában miért nem hódit jobiban tért az a megdönthetetlen igazság, hogy biztos kenyeret, biztos és állandó exiszteneiát ebben az országban csakis a céltudatos, komoly, alkotó, nemzeti munkával felépített jövő fog egyesegyedül nyújthatni és teremthetni bárki számára! . . . (Ugy van! jobb felől.) Igenis, a sajtónak nem szenzációt hajhásznia, nem tüzelnie, hanem inkább: a konszolidáció után törekvő és ezért verejtékező munka segítségére kellene sietnie; félre kellene tennie a kicsinyes szempontokat és minden erejével kellene küzdenie — úgyszólván aap-nap után — az ellen a szörnyű rém ellen, amely mindennek a megölője, minden rossznak felidézője, minden bajnak, minden gyűlölködésnek legfőbb kútforrása, amelyet »Trianonénak neveznek s amelynek átkaitól és égbekiáltó igazságtalanságaitól meg kell végre szabadítani ezt az országot, mert ha továbbra is így pusztulunk és fogyunk, ennek az átoknak súlya alatt, akkor ne csodálja a világ, ha majd még igen sokan fogják magukat közülünk kétségbeesett és meggondolatlan — de lélektanilag nagyon is érthető — cselekedetekre ragadtatni!... (Ugy van! jobbfelől.) Meg kell végre szűnnie annak a kétszínű, embertelen és gonosz játéknak, amelyet velünk a világ szabadon üz! Mig bennünket itt, a nyomorult trianoni határokon belül pusztulásra kárhoztatnak és fegyvertelenül, védtelenül szolgáltatnak ki egy csomó éhes nációnak, addig ők, egymással versengve, őrült arányokban fegyverkeznek, egyik repülőgépraj után épitik a másikat, egyik ágyupark után létesitik a másikat; addig ők egészen uj flotta programmokon és egészen uj provinciák megszerzésén törik a fejüket. Mindezekhez nekünk semmi közünk, de szabadítsanak ki már egyszer bennünket is ebből a testet-lelket sorvasztó trianoni börtönből és hagyjanak már fel ezzel a velünk szemben folytatott kétszínű, embertelen és gonosz játékkal!... (Ugy van! jobbfelől.) T. Nemzetgyűlés! Még egy momentumra kell rámutatnom, mint olyanra, amely igen alkalmas arra, hogy egész szociálpolitikánkat károsan befolyásolja, sőt sokszor direkte lehetetlenné tegye, s ez az a körülmény, hogy a legkülönbözőbb szociális irányú törvényeink előkészítésénél, illetőleg rendeleteink megalkotásánál olyan egyének játszanak — igen gyakran — döntő szerepet, akiknek az életről, a létért való küzdelem nehézségeiről, a közhangulatról és az igazi nyomorról fogalmuk sincs, akik minden tapasztalatukat ós egész életfilozófiájukat a hivatal négy fala között szívták magukba, akik — igen sokszor^— mint különcök teljesen magukba zárt egyéni életet élnek, stb., szóval, akik abszolúte nem rendelkeznek azokkal a kellékekkel, amelyekkel manapság, igenis, mindenkinek rendelkeznie kell, aki korszerű — pláne szociális — törvények és rendeletek megalkotása körül közreműködni hivatva van. Ennek oka aztán az, hogy ha ma megjelenik egy törvény vagy rendelet, ez anynyira nem felel meg az élet és a korkövetelményeinek, hogy nemsokára rá meg kell jelennie egy jóval terjedelmesebb »pót-rendeletnek«, ami azonban mind hiábavaló munkát, bajokat, elégedetlenkedést és elkeseredést von — teljesen feleslegesen — maga után. Ami pedig a szociális intézkedések végrehajtásával megbízott közegek tapintatát, modorát és humánus érzését illeti, erről — tisztelet a nem ide tartozóknak — legjobb nem be-