Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-532

168 A nemzetgyűlés 532, ülése 1926. évi április ho 19-én, hétfőn. (Sándor Pál: Becsületesebb, mint a politikusok foglalkozása!) Ennek a dalkörnek a politikához semmi köze nem volt, hiszen abban különböző velleitásu emberek, a fajvédőktől kezdve a liberálisokig vannak. Ennek a dalkörnek hivatása az is, hogy minden esztendőben Kossuth Lajos halálát a debreceni Kossuth-szobor előtt megünnepelte, s a Programm az utóbbi időkben rendesen egyforma volt. Eleéneklik a nemzeti jeligét, utána tartanak egy beszédet, nemzeti szinü koszorúval megkoszorúzzák Kossuth szobrát s azután eléneklik a Himnuszt. Ez a Programm, ugy ahogy én elmondottam, szórólszóra be lett jelentve a debreceni rendőrhatóságnak és a debreceni államrendőrség főnöke az engedélyt erre a megkoszorúzásra tényleg meg is adta, azonban a véghatározatba a következő rendelkezéseket fűzte be: feloszlatás és egyéb törvényes következmények 1erhe alatt megtiltja a rendőrhatóság, hogy a menetben nemzetellenes magatartás tanusittassék — Kossuthról van szó — és nemzetköziséget hirdető jelvények viseltessenek, vörös zászlók, valamint vörös szinek használtassanak. A menetben csak bemutatási záradékkal ellátott alapszabályokkal biró egyesületek zászlói használhatók. Aki ezekben a kérdésekben mélyebben nem gondolkozik, az ezen könnyen átsiklik, én azonban megkérdeztem a belügyminister urat, hogy mondja meg nekem, — Létay képviselőtársam is jelen volt akkor — hogy ez a záradék bennfoglaltatik-e minden körmenet engedélyezésében, például a vallásos körmenetek vagy egyéb körmenetek engedélyezésében? A belügyminister ur kijelentette, hogy nem foglaltatik benne. Akkor már vizsgálnom kell, hogy^ miért vétetett be ez a záradék épen ebbe a Kossuth-dalkör-féle ünnepségre vonatkozó engedélybe. (Propper Sándor: Destruktív volt az öreg Kossuth!) Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ez ép Kossuth miatt vétetett be. Tehát sem a Himnusz eléneklése, sem a nemzeti jeligének, a Szózatnak eléneklése, sem a nemzetiszínű koszorúk, mindez nem győzte meg az illető államrendőrségi főkapitány urat, azért, mert Kossuthról volt szó. Ha már neki ezt a körmenetet engedélyeznie kellett, mert meg nem tagadhatta, nem mulasztotta el, hogy valami vágást ne sújtson azokra a polgárokra, akik Kossuthot ünnepelték. Ilyen t. képviselőtársaim, a helyzet és én itt a nemzetgyűlésen nyíltan megmondom azt is, hogy próbáltam volna ezt az ügyet szépen, anélkül, hogy idehozzam, — nehogy ebből «botrány legyen — elintéztetni, s ebben az irányban meg is kerestem a belügyminister urat. A belügyminister ur az elégtételadásra nekem ígéretet is tett, de ez az elégtételadás ma sem történt meg és Debrecen polgárságának tekintélyes része tényleg súlyos sérelemnek nűnősiti ezt az eljárást hazafias és erkölcsi szempontból. Azt hiszem, nincs közöttünk véleményktilönbséb abban a tekintetben, hogy ezt az

r eljárást feltétlenül el kell Ítélnünk. (F. Szabó Géza: Az eljárás az, hogy a belügyminister ur igazoló jelentésre szólítja fel a rendőrfőnököt, és ha a jelentés beérkezik, akkor dönt a belügyminister ur!) Elnök: Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék párhuzamos beszédet tartani. Hegymegi-Kiss Pál: Hogy a belügyminister ur szeptember óta mit csinált ehhen az ügyben, engedjék meg, hogy ezzel most ne foglalkozzam. Az igazoló jelentésen túl voltunk már, sőt az orvoslás módja is megvolt már igérve, igen t. képviselőtársam, ez azonban most nem tartozik ide, hanem egy másik alkalomra. (F. Szabó Géza: Ha a belügyminister ur megígérte, meg is adja az elégtételt!) — Rupert Rezső: Hány esztendő mulval — Pikler Emil: Nagyon sietnie kell, mert különben már nem lesz rá alkalma!) Elnök: Csendet kérek! Hegymegi-Kiss Pál: Állja ezt a szavát, t. képviselőtársam! (F. Szabó Géza: Állom!) Helyes. (Zaj.) Elnök; Csendet kérek! Hegymegi:Kiss Pál képviselő urat illeti a szó. Hegymegi-Kiss Pál: így van ez olyan államban, ahol a rendőri szervezet túlteng, ahol sok a csendőr, sok a rendőr, sok a folyamőr, ahol országos kapitányok mint rendőrministerek működhetnek, s ahol rendőri zenekar és minidlen egyéb ilyen van. Egyáltalában a rendőri szervezeteknek olyan túltengése van ebben az országban, hogy az ország! polgárainak

1 kiötelességteljesitései m,ár agyon vannak szabályozva, de arra nézve, hogy a hatóságoíknák a polgári jogok gyakorlása tekintetében minő eljárást kell követniök, és hogy a polgáíri jogokat tiszteletben kell tartaniok, szabályok és biztosítékok nincsenek. Csodáloni a belügyminister urat. aki immár több mint négy esztendeje foglalkozik az ország belügyeivel, hogy ezen rendőrállamszerü kiépítésen íkivül nem talált más fontosabb feladatot. Jobban szerettem volna, ha a belügyminister ur a maga közigazgatási tudását egy olyan társaságban, — a miniisteiriumot értem — amelyben ma a legkiválóbb közigazgatási emberek vannak, arra használta volna fel, hogy reformokat hozott volna ide, közigazgatási reformokat, amelyeket már 1886 óta ígérnek. Mert azok a reformok, amelyeket a belügyminister ur hozott, nem közigazgatáísi reformok voltak, hanem azok a magyar közigazgatásnak 1886-tól való visszajfejlesztését jelentik. Jobban tenné a belügyminister ur, ha a mulasztásból beállított^ szükségrendeletek hatályát megszüntetnie és engedné, hogy a vidéki törvényhatóságok is élethez jussanak. Nem kell már nekünk a belügyminister úrtól semmiféle reform, nem. 'kívánunk mi már mást, csak tessék az 1886 : XXI. te. alapján a választásokat elrendelni. Ne akadályozza meg a belügy minister ur, hogy legalább a törvényhatóságok egy része felfrissülhessen, mi hiszünk és bízunk az Istenben, hogy ezeket a reformokat jobb időkben egyetértéssel az ország maga is meg tudja csinálni. Most pedig méltóztassanak megengedni, hogy ezeken az általános politikai jellegű kérdéseken kivül még egy reformot sürgessek és egy teljesen szakkérdéssel is foglalkozzam. Ez a munkásbiztositás kérdése. A munkásbiztosítás még mindig kurzusszerü helyzetében van és nagy az elégületlenség ez iránt az intézmény iránt ugy az érdekeltségeknél, — a munkaadókat és a munkásokat értem — mint a betegeknél. Ez a munkásbiztositás súlyos terhet ró az egyes érdekeltségekre, viszont azonban a kötelességek ellátásában a megfelelő ellenszolgáltatást nem nyújtja. Az elkeseredés ma az érdekeltségeknél a legteljesebb mértékben kipattant és én azt gondolnám helyesnek és szükségesnek, hogy ha az autonómia visszaállításával ez a kérdés végre-valahára rendeztetnék. Az autonómia visszaállítása parancsoló szükségként jelentkezik, ugy látszik, ebben az országban tényleg felfordult világot élünk, mert pl. a nyilvános betegápolás és a gyermekvédelmi költségek fedezése állami feladat volna, ezeket azonban most önkor-