Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.
Ülésnapok - 1922-513
A nemzetgyűlés 513. ülése 1926. évi február hó 25-én, csütörtökön, 71 A kérdéssel kapcsolatban Haits Lajost is kihallgatták, aki vallomása során előadta, hogy soha előtte a kormányról vagy a ministerelnökről szó nem esett és előtte sem Windischgraetz, sem Nádosy a kormányra, illetőleg a ministerelnökre soha nem hivatkozott. Elképzelhető-e, hogy ha erről az akcióról a ministerelnök és a kormány tudott, Windischgraetz és Nádosy, akiknek t előadásuk szerint igen nagT munkájukba került, hogy Haits Lajost ennek az akciónak megnyerjék, Haits Lajos előtt ne tegyenek az ő érveik alátámasztása céljából emlitést arról, hogy akciójuk mögött tulaj donképen a kormány áll! Amikor Haits ezzel a saját felelősségét téve terhesebbé a biróság előtt, ennek dacára is azt vallja, hogy előtte ilyen kijelentést nem tettek, ez nem nyilvánvaló bizonyiték-e amellett, hogy Haits előtt erre vonatkozólag emlitést tényleg nem is tettek és hogy tényleg az a közvetett utón szerzett tudomás alapján tett állítás, mely szerint a kormány tudott a dologról, a valóságnak meg nem felel. Ha mármost vizsgáljuk azt, hogy miből meritették az akciónak egyes másodlagos szerepet játszó részesei azt a feltevésüket, hogy a kormány is részes volt benne, erre nagyon könnyű a válasz, ha kissé lélektanilag vizsgáljuk a bűncselekményt és annak keletkezését. Windischgraetz a résztvevők szemében hatalmas nagy vagyonnal rendelkező főúr, ministerviselt, magas társadalmi állású egyén volt, aki cél gyanánt hazafias jelszavakat hangoztatott. A célnak megnyerendők legnagyobbrészt elszakitott területekről valók. Hivatkozott a trianoni béke igazságtalanságaira, annak szoritó béklyóira és megcsillogtatta szemük előtt a régi Nagy-Magyarország visszaszerzésének lehetőségét. Amikor azután magáról az akcióról van szó, meggyőzi őket az akció plauzibilitásáról; meggyőzi őket arról, hogy Nagy-Magyarország visszaszerzése csak pénzzel történhetik meg és meggyőzi őket magáról a pénzhamisitási akció plauzibilitásáról. Hogy ez a következtetés tényleg helyes, azt mi sem igazolja jobban, mint elsősorban Windischgraetz vallomása, aki azt mondja, hogy Nádosyt hazafias jelszavak hangoztatásával nyerte meg az akciónak. Nádosynak a vallomása Windischgraetznek eme szavait mindenben megerősiti és azt vallja, hogy soha, egy pillanatig sem merültek fel aggályok a tekintetben, hogy az ő eljárásukkal, ha esetleg nem sikerül, az országnak árthatnának, mert előtte Windischgraetz az akció plauzibilitását annyira ki tudta mutatni, hogy egy gondolat sem merült fel abban a tekintetben, hogy az nem sikerülhet. De igazolja ezt Haits következő vallomása is. (Olvassa): »Én is magyar eiuber vagyok és az én mellemet is megfekszi Trianon. Nem tudok lélekzetet venni. Elszakitott területre való vagyok én is, amig élek, talán nem jövök abba a helyzetbe, hogy lássak megint egy egész Magyarországot. Akkor láttam ezt a kecsegtető nyilatkozatot, egy tiszta, hazafias akcióról van szó, amely esetleg visszasegíti az országot.« Majd pedig vallomásának további részében azt mondja. (Olvassa): »Amikor felettes hatóságról volt szó, Windischgraetz mindig megnyugtatott, utalt Nádosyra és azt mondta, hogy Nádosy csak elég tekintély és garancia.« Ha ezeket a vallomásokat egymás mellé rakjuk, egymás mellé helyezzük, akkor teljes képét nyerjük annak, hogy miképen volt lehetséges, hogy ezek az emberek szövetkeztek, miképen volt lehetséges, hogy Windischgraetz ezeket az embereket ennek az eszmének megnyerte• r (Egy hang jobbfelöl: Megtévesztette őket!) és miképen volt lehetséges az egész akciónak olyan színben való feltüntetése, hogy emögött az akció mögött a kormány van. A bizottság vizsgálat tárgyává tette ama körülményt, hogy vájjon Kozma Miklósnak, a Magyar Távirati Iroda főnökének a ministerelnökkel történt közlése után nem merültek-e fel olyan jelenségek, amelyekből a ministerelnök politikai felelőssége megállapítható volna. Mindenekelőtt megállapította a bizottság, hogy a^ Kozma. Miklós közlése, illetőleg Baross Gábor közlésének feljelentése olyan komoly közlésnek nem volt tekinthető, amelynek alapján indokolt lett volna a rendőrségi beavatkozás. (Propper Sándor: Hát akkor mi a komoly közlés?) Megállapította ezt a bizottság a közlés tartalmából, módjából és annak összes mellékkörülményeiből. Ebben a tekintetben elsősorban csak Kozma Miklós vallomására kell hivatkozni, aki maga adja elő, hogy vele egy olyan egyén közölte a tényt, akit ő soha nem ismert, akit azelőtt soha nem látott s aki, előadása szerint, maga is szintén csak közvetett utón jutott a közölt titok birtokába és csak becsületszó lekötése ellenében volt hajlandó bizonyos információkat közölni. Maga Kozma Miklós sem tartotta, komolynak ilymódon szerzett értesülését, ugy hogy saját előadása szerint sokáig nem is akarta azt a ministerelnökkel közölni. Fantasztikus marhaságnak tartotta az egész ügyet és nem akarta a ministerelnök előtt szóvátenni. Amikor hoszszas gondolkozás után mégis elhatározta, hogy ezt a ministerelnökkel közölni fogja, ezt a következő formában teszi: Nem keresi a feltétlen alkalmat a közlés megtételére, nem megy fel a ministerelnökhöz abban a tudatban, hogy komoly dolgot akar vele közölni a közlés céljából, hanem a véletlenre b ministerelnökkel való találkozást és közlést. Ez a véletlen kínálkozik számára a parlament folyósóján, a ministerelnök elutazása előtt két nappal, amikor is a ministerelnök képviselőktől körülvéve nem is tud megfelelő időt szakítani arra, hogy a közlést nyugodtan meghallg Csendben, mintegy súgva, hogy a körülállók ne is hallják, — szavait idézem itt Kozmának — közli a ministerelnökkel (Rothenstem Mór: El akarta tussolni!) a következőket (Olvassa): »Kegyelmes uram, egy olyan fantasztikus marhaságot jelentettek nekem tegnap, amelyet alig akarok neked elmondani, de egy ur, akit én nem ismertem és akinek a nevét nem mondhatom meg, azt közölte velem, hogy a Nemzeti Szövetségben francia frankok vannak, amelyek állítólag rossz hamisítványok és ezek értékesítésére állítólag rövid időn belül sor kerül.« (Propper Sándor: Csodálatos! Csakugyan voltak hamis frankok!) Megállapítható, hogy ugyanekkor Kozma Miklós a ministerelnöknek Windischgraetz nevét nem is említette-, épen arra való hivatkozással, hogy annyira fantasztikusnak tartotta az ügyet, hogy nem merte Windischgraetz nevét az üggyel kapcsolatba hozni. Bár a ministerelnök saját előadása szerint is nem tartotta komolynak, nem helyezett rá súlyt ós nem tartotta jelentősnek ezt a közlést, — mert hiszen ilyet százával kap és kapott az utóbbi időben különböző puccskísérletekkel kapcsolatban, és magából a közlés módjából sem következtethetett annak fontosságára és nem tulaj donithatott annak nagyobb fontosságot, mint amilyen fontosságot tulajdonított az, aki a közlést maga tette — ennek ellenére, te-